Putykin a telefonhoz lép, a kezébe adom, és szólok neki, hogy ő már vonalban van. Angolul kezdenek beszélni. A fotelbe ülök.
Putykin áll, nem szeret ülve telefonálni. Fel-alá kezd járkálni, kezében a beszélővel, és szélesen gesztikulál, mintha csak a szobában lenne O’blama is, és a mozdulataival akarna rásegíteni arra, hogy nagyon megmagyarázzon valamit. ’A nagyon megmagyarázáshoz ért ez a fickó’ gondolom, és próbálok úgy ülni, hogy ne izzadjon oda a flanel-nadrágom a bőrfotelhez.
O’blamát is hallom, mert nagyon hangos a telefon. Negyed óra telik el, mire lefutják a bürokratikus köröket, hogy melyikük hogy van, meg milyen az étrendje mostanában. O’blama a feleségéről is beszél, meg hogy milyen színű függönyöket szeretne a Fehér Ház egyik tárgyalószobájába. Mikor a sztori végén közli, hogy ilyen reprezentációs marketingfeladatokra, mint a függönyök színe, neki nem terjed ki a hatásköre, hangosan felröhögök. Putykin rámnéz, rendesen meg se fordítja a fejét, csak rámnéz, azzal a szúrós KGB iskolákban tanult vallatótekintettel, majd kezét a beszélő mikrofonjára teszi, és annyit suttog halkan, hogy ’kuss’. Aztán belekezd legújabb Judo-sérülésének történetébe.
A huszonötödik percben felszólnak, hogy aki éhes, menjen kajálni. Putykinra nézek, mintha egy szendvicset a számhoz emelnék, mutogatok, és hangosan csattogtatom a számat. Hunyorog, meg összehúzza a szemöldökét, aztán rájön, hogy mit akarok, és csak rázza a fejét. Megvonom a vállam, és leszaladok a lépcsőn egy lazacos szendvicsért.
Mire visszaérek az emeletre, a sütemények már a szobában vannak. Beleharapok egy madeleine-be, a morzsák lepotyognak a földre, és letérdelek, hogy összeszedegessem a darabkákat a szőnyegről. Mikor sikerül, látom, hogy ő meg egy pohár ásványvizet nem tudott rendesen kiönteni, megremegett a keze. Int nekem, hogy felkéne törölni. Behozok egy rongyot, arrébb rakom a finn ásványvizes üveget, és feltörlöm a kis tócsácskát, amit az asztalon csinált.
Kábé félidő van, mire Krímhez érnek.
Putykin leül, egyik kezével könyököl, a másikkal fogja a beszélőt. ’Ez van’, mondja, kategorikus, kurva kategorikus mint mindig. Csukott szemmel magyaráz, és majdnem minden mondatot elismétel. O’blama egy hosszabb monológjánál rámnéz, és mondja, hogy ’ez bazmeg megint azzal jön, hogy nem érti amit mondok’. ’Pedig ez már nagyon olcsó’ válaszolom halkan. És tényleg, ez már a hetvenes években is gáz volt. Akkor a Nixon csinálta.
Pár perccel később Putykin vigyorog, dagadnak az erek a fején, és orosz káromkodásokat kezd a mondataiba tűzni. Ezek még mindig nem tudnak kinőni az ilyen szakállas viccekből, mint az érthetetlenségre hivatkozás, meg az oroszul káromkodás. ’A forró drót trükkjei.’ – gondolom, és az ablakhoz lépek. Éppen megfogom a függönyt, hogy elhúzzam, mikor robban a bomba.
Putykin feláll, és nagyon hadar, ’ebből baj lesz főnök’, gondolom, hogyha itt kirobban az orosz virtus, és közben ráadásul O’blama meg a telefon másik végén kiabál. Mint két gyerek, osztozkodnak, hogy kinek mennyi, és merrefelé, és mikor. O’blama demokratikusan elzárkózik, kiabál, hogy neki nem kell semmi, meg sehogy, Putykin közben csak a semmit nem érő félszigetet akarja. ’Dádádá’, csak ennyit hallok, nyílik az ajtó, a kiabálásra bejön Grigorij is a KGB-s. Rámnéz, ’mivan’, ránézek, mondom úgy látszik nincs minden rendben, megakadtak az egyezkedős résznél, amelyikben Putykin amúgy is gorbacsovi mélységekben tudott szarul tárgyalni, de itt vagyunk én és Gregorij, próbálunk bábáskodni, segíteni a szülésben, hátha világbotrány nélkül sikerül, de O’blama nagyon diktatórikusan demokratikus, csak arról beszél, hogy mit nem szabad, mit nem kéne, és miért nem.
Végül… nem kell beavatkoznunk.
Bár nehéz szülés volt, de sikerül.
A szoba elcsendesül. Putykin, meg az amerikai is megnyugszanak.
Az utolsó percekre megnyugszom én is. Az egyik ezüsttálcáról megkínálom Grigorijt, meg átmegyek a szomszéd szobába a KGB, meg a belügyminisztérium embereihez, és ahogy előttem Hruscsov, Gorbacsov, vagy bármelyik újkori orosz vezető titkára, a protokoll szerint közlöm, hogy a megegyezés sikerült.
Ütemes taps kezdődik, majdnem mindenki vesz a tálcáról egy süteményt.
Visszamegyek a telefonos szobába, Putykin izzadtan, hónaljfoltos ingjében az ablaknál áll, és a moszkvai panorámát nézi, mikor elköszön. Kinyomja O’blamát, majd odalép hozzám, kedélyesen meginvitál egy vodkára, és javasolja, hogy este a szendvicseket és a szamovárt majd a Fekete-tenger térképe fölé, a haditanács szobájába legyek szíves szervíroztatni.
