Szinkronrendező

Tizenhét lépés. Innen a végéig. Ott elkezdődik a szögesdrót, aztán közvetlenül utána egy árok, és végül a fal. Az három, de néhol négy méter magas. A tetején őrök figyelnek. Soha nem jutsz túl. – mondta, majd eldobta a cigarettáját, és hogy eloltsa, rálépett.

- Ne próbáld meg Elohim. Nincs értelme. – folytatta.

Tizenhétezer kilométerre onnan, ahol lefejezték a sötét királyfit, még mindig tombolt a háború. Legalábbis, ezt lehetett akkor ott a táboron belül hallani. Reggelente mosakodni vittek minket, aztán átöltöztettek. Ezt sosem értettem, miért kellett minden nap tiszta zsákruhát vennünk magunkra. Aztán kivezettek bennünket követ törni. A 17 év alatt, míg ott voltam, több ezer tonna követ törtem apróbb darabokra, hogy az apróbb köveket pedig még apróbbakra törje valaki. Valaki más. Talán az utánunk következők.

A 17 év alatt Elohimmal nem kerültünk közel egymáshoz. Túl kellett élni. Nem igazán bíztunk egymásban.

De Elohim egyszer megbízott egy rövid hajú szefárd nőben.

’Egyszer mindenkiben meg lehet bízni’ – ez az öreg Széfer szavajárása volt, de szerintem csak egy közhely. Igazából hülyeség. Ennek ellenére, vagy épp ezért, az ilyen bölcsességek miatt Széfer megérte a dolgok végét. Ő halt meg közülünk leghamarabb a felszabadulás után. Állítólag azt mondta, ’nem akarta megadni azt az örömöt nekik, hogy láthassák meghalni’. Hát ez biztos csak kacsa. Az öreg ennyire azért nem volt szentimentális.

De visszatérve Elohimre, az a fiú túlságosan szeretett élni. És az életszeretettel nincs is baj. Csak a mértékkel. Bár most, hogy kimondtam, ez már butaságnak tűnik.
Elvégre… hogy lehet túlságosan szeretni élni?

- Elohim, ne csinálj magadból vacsorát a kutyáknak.
- Kint vár.

- Kint vár. – csúfolta ki Széfer, és folytatta. – Téged nem vár kint senki, csak az a kurva labirintus, amelyikből biztos nem kerülsz ki élve.

- A sivatag? – kérdeztem.

- Igen. – válaszolt komolyan. - De te addig sem fogsz eljutni fiam. – nézett rá Széfer Elohimra.

Végül is, egy csütörtök este lefeküdtünk, Elohim is megvetette a szalmaágyat, de nem aludt benne többé.

Fogalmam sincs hogyan tudott keresztüljutni az árkon, a szögesdróton, meg a falon. Az éheztetett őrkutyák nyugodtan aludtak, nem ugattak egész éjszaka. Az őrök sem nyitottak tüzet senkire.

Ez utólag is visszagondolva teljesen lehetetlennek tűnik. Hogy sikerült megszöknie.

Ami biztos, hogyha csütörtökön megmenekült, és jó irányba indult a sivatagban, amit Széfer csak az Úr labirintusának hívott, a szombat éjszakát már biztosan a rövid hajú nővel töltötte.

Aztán eltelt az utolsó év, és mi kiszabadultunk. Széfer nem sokkal a halála előtt mesélt arról, hogy egy sörkereskedő előadta neki, hogy a fiú, az 'egyedüli menekült' életben van, és az Úr kegyelméből semmilyen szögesdrótra, árokra, falra, őrre vagy kutyára nem emlékszik, csak arra a tizenhét lépésre, amit a kút fala, és a szögesdrót között kellett megtennie.

Abban az esetben, hogyha tényleg elmenekült, és nem halt meg a sivatagban, akkor barátom, ebben én is teljesen biztos vagyok.