Szinkronrendező

Felháborító! A Kétfarkú Kutyapárt jóra tékozolja a kampánypénzt!

Csak röviden emlékeznék meg róla, hogy már tizenegy és fél éves az az index videó, amely révén először tettek szert a kétfarkúak országos ismertségre. Örültünk neki, hogy no lám, vannak helyi erők, akik hisznek a kreativitásban, az alkotó szemléletben. Azóta országos jelenséggé váltak. Megküzdöttek a jelöltek állításáért, az aláírásgyűjtésről sorozatot indítottak a youtube-on, Kutyapártos Kampányfőnök Kalandjai címen. Nem vásárolták meg az aláírásokat mint a szánalmas kamupártok! Csak egy példa: A NET Párt (nyilván mindenki hallott róla) 82 jelöltet állít, míg a Kétfarkúak csak 50-et.

Március 15-én bemutatták, hogy a humorral nem csak demonstrálni, de javítani is lehet a közhangulaton. Múlt héten pedig a kotkodácsoló jelöltjük hódította meg a Youtube „Felkapott” kategóriáját. Egyszerre művészet és a politikai aktivizmus! Tegnap Karafiáth Orsolya erre a videóra reagálva „kukának” minősítette a Kétfarkú Kutyapártra leadott voksokat, és erre azért érdemes reagálni.

A Kétfarkú Kutyapárt a kampányra kapott pénzt nem magára költi. Kidolgoztak egy pályázati rendszert, I. Rózsa Sándor Kampánypénz Tékozló Alap néven. Pénzt közösségépítő, hiánypótló, hangulatjavító, vicces/hasznos/szép dolgokra lehetett kérni tőlük átlátható pályáztatás keretében. Márciusban valósulnak meg ezek a projektek, beruházások, játszóterek épülnek, könyveket adnak ki, trolipótló buszt üzemeltetnek, mobilvécét telepítenek… a felsorolást helytelen lenne „satöbbivel” zárni, mivel elképesztően sokféle ügyet támogatnak. Érdemes átfutni:

Térképre vetítve itt található meg, mire költötték a Kampánypénzt
(I. Rózsa Sándor Kampánypénz Tékozló Alap

Jó kampány. Bemutatják, hogy mire képesek aktivistaként, mit képviselnek pártként. A programoknak elenyésző része szól a bohóckodásról, tessék megnézni a térképen.

Az MKKP nem lenyeli, meg államközeli hirdetési cégeknél költi el a kampánypénzt, hanem visszaosztja. Kész. Nem költik feleslegesen az eleve bukott jelöltek hirdetményeire.

Jelen pillanatban a Kétfarkú Kutyapárt az egyetlen induló párt, akiknél tényleg van értelme arról beszélni, hogy csak legyen meg az 1%! Egyetlen rájuk adott szavazat sem kuka, nézd meg a fenti linken, mire költik el. Aki szerint ez hazardírozás, az húzzon el, és lépjen be egy Kamupártba. A Kétfarkúak a nevükkel vállalták a pénzügyi kockázatokat, nem úgy mint sokan mások. Ne féljetek, az ÁSZ majd a pártok körmére néz!

Ha bárki szeretné kifejezni visszaléptetetési szándékát, tehetek javaslatokat. Pl. Óbudán miért nem lépnek vissza az ellenzékiek Szabó Tímea javára? Őket felszólíthatná visszalépésre a Karafitáh Orsolya. Szépen ki van dekorálva a városrész ismeretlen / bukásra ítélt noname jelöltek plakátjaival. A többi - közvéleménykutatók szerint – nem fideszes nyerhető körzetben is hasonló lehet a helyzet a vissza nem lépésekkel, gondolom.

Zárásként: Az 1% szavazat a vissza nem térítendő támogatásért a Kétfarkúaknak látványosan nem arra kell, mint más pártoknál, hogy „megalapozzák a jövőjüket”! Úgy látják, hogy a politika a jelenről szól, az aktivizmusról, a civil szemléletről!

Felháborító szöveg, amit néhol lehet olvasni, miszerint a kispártok a jövőjüket alapítják meg az 1%-os bázis révén nyert pénzből. Basszus, semmi garancia nincs semmire! Bárki bármikor abbahagyhatja a politikát! Örüljenek a pártok az 1%-ért járó kampánypénznek, és építsék fel magukat abból a jövőben? Legjobb, ha inkább felélik, és elköltik a vissza nem léptetett senkik promózására a pénzt? Igen, pontosan ebből áll a fideszes stratégia.

Három ellenérv: 1. a Momentum jóval többet tett az országért, amíg párt se voltak, csak egy aktivistacsoport. 2. Jelen pillanatban a gond éppen, az, hogy túl sok az ellenzéki párt. 3. Éppen ez a finanszírozási modell tartja sakkban az ellenzéket, hogy ne léphessenek vissza nagy számban. Kérem, kommentben várom a további ellenérveket!

Lépjenek vissza a kamupártok! Az volna a legjobb megoldás.

Erre a Viccpártra nem Vicc szavazni.

"45 fölöttiek el vannak felejtve, avagy mi fizetjük mindenki kedvezményét" - tiszta populizmus.

Jó lenne, ha ezek "az öregek a hibásak, tudd meg miért", vagy "a fiatalok a hibásak, tudd meg miért" jellegű posztok meg sem születnének, bár tudom, ez eléggé irreális elvárás, mivel a feszültségeink, és önmagunk sajnálása zsigeribben működik, minthogy az újságírás vagy a bloggerszféra ne használná azt ki. 

Érthető, hogy vannak frusztrációnk, de a legkevésbé sem lehet globális folyamatokért egész korcsoportokat hibáztatni. A legolcsóbb általánosítások közé tartozik. Sok baj van vele, de a fő problémám, hogy úgy tűnik, mintha nem egy hajóban eveznénk valamennyien.

Leírom, de tényleg csak a rend kedvéért, semmint, hogy értelmét látnám: a kormányzat, a hatalmi rendszer számára - főleg választás előtt - kiváló életkori polarizációs lehetőség a generációk megosztása. A generációs összetartozás erősítésével - úgy vélem - az adott generációt képviselni szándékozó párt felülreprezentálódik a már életkorilag polarizálódott választóknál. Ez egyébként talán a Fidesznek kedvez... tekintve, hogy ők képviselik szlogenek (meg átlagéletkor...) szintjén a negyvenöt pluszosokat. 

Egyébként - csak hozzáteszem -, nem csak a 45-62 évesek fizetik "mindenki kedvezmény"-ét. A negyvenöt alattiak is, meg pár hatvankét év fölötti adófizető is hozzájárul. Elég sokan, és elég sokat. Persze mindaz amit leírtak - amint az idézett blog alcíme is jelzi -, a szerző véleménye, és nem kell vele egyetérteni.

Különben mindenkinek kijár tizenöt perc hőbörgés, mindenki (értsd: "mindegyik" "generáció") elmondhatja a magáét. Csak aztán nehogy túl komolyan vegyük a nagy megmondást... a kevesebb sótlanságból is több. 

Kár, hogy csak úgy nyolc-kilenc éves korukra tanulnak meg a gyerekek írni, és további két-három évbe is beletelik, mire megtanulnak szépen fogalmazni. Pedig egy "A tíz éven felüliek mind hibásak, mert már minden lehetőséget legalább egyszer elbasztak helyettünk" posztra biztos rákattintanék.

Megtudhattuk tehát, hogy az emléktábláira, szobraira, és kultuszaira oly érzékeny Magyarországon egyesek birtokában vannak a sajátos tudatalatti know how-nak, mellyel képesek „ünnepségeket és emléknapokat” a naptárban megfelelő helyre rakni. Két ünnepnap? Na ne nevettessék már ki magukat a döntéshozó szervek! A február 18-ai Jókai-, és az április 14-ei Esterházy- féle napok nem elégségesek! Ne álljunk meg kettőnél! Igaz ugyan, hogy felmerült Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésnapja is, ám azok ünneplését - irónia - mindenféle tessék-lássék indokokkal elsöpörték. Krúdy Gyuláét például az ötvenhatos forradalom közelségére hivatkozva. Ugyanennek a fordítottja pedig a költészet napja (József Attila születésnapja, április 11-én) és Esterházy Péter születésnapjának (április 14.) közelségével teljesült.

Ú, mennyi dátum! Szinte szédítő... Nem csoda, ha páran úgy gondolták: „Üsse kavics, a legegyszerűbb Jókai Mórt választani!”

Jókai Mór minden ízében „Nemzeti Együttműködési” kompatibilis. Egy népmesei író-hős a közbeszédünkben. Az örök példa a "régi" íróra, a "hosszú" regényeket alkotó kedves, okos, de unalmas bácsira. Ámde ugyanő az is, akire néhányan bitangul odavágnának az irodalomtanítás mindentudó reformostorával. Másoknak viszont Jókai szövegei nagy nemzeti drámák, aránylag jó sztorival, ízes nyelven elbeszélve.

A korábban felsorolt tulajdonságait a fidesz újbeszéljére átfordítva kommunikációs nézőpontból Jókai az Aranyember. Ikonikus nevének hallatán a fejekben működésbe lép a generációs kapcsoló. Mindenki azonnal tudja mit gondoljon róla, hány éves, hol tart az életben, úgynevezett konzervatív, vagy úgynevezett valami más. Aranyember a Magyar Művészeti Akadémia számára is, hiszen születésnapja szinte unalmasan alkalmas a nemzetinek nevezett kultúrpolitizálási vízióban egy prózás emléknap kikiáltására. Tökéletesen megfelelő választás minden irányban, a hatalom számára éppúgy, mint a tagoknak. Az MMA több költőjének egyébként nagyon szeretem a verseit, nem őket akarom megsérteni. Viszont hát mondjuk ki, gumibotot, kultúrpolitikai végrehajtó-szerv szerepet játszanak. És hát Jókai kapcsán sem hazudnak Flaubert-mester szavai:  „a bálványokhoz nem szabad nyúlni, mert a kezünkön marad az aranyozás”.

Esterházy Péter életében-halálában is közösséget tud kovácsolni azzal, hogy szeretik. Az ember már csak ilyen gyarló élőlény, hogy bizonyos dolgok közös, együttes, kollektív szeretésében csoportosan örömöket lel. (Pont. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell). Illetve hát a hangsúly a csoportoson van, azon, hogy Esterházy Pétert szeretni az egy odatartozás valahová, valakihez, valamihez, valakikhez. Már nem kordon-ügyileg értem, hogy ő bárkiket is valaha meg akart volna osztani. Ez inkább az általa írott szövegekből fakad. Ha hasonlítani kéne, Esterházyt szeretni olyan rajongás, mint a nördöké. Esterházy maga is a magyar irodalom legnagyobb cosplay-es beöltözős nördje. Megannnyi író álruhájába belebújt, szövegeiket lemásolta, átmásolta, átszerkesztette. 

 Nekem egyébként a lelki- és irodalmi ismereteim Kertész Imre nevét susogták a fülembe valamelyik délelőtt, amikor sokadszori nekifutásra is újra végiggondoltam ezt az egészet. Nobel-díjas, egyértelmű választásnak tűnne. El is kezdtem falni az esszéit, és rájöttem sok-sok tanulság mellett - külön posztot érdemelnének -, hogy az ő otthontalanságával totálisan alkalmatlan bálványnak. Mert az irodalmi emléknap kinevezése bálványgyártás is. József Attila annyira akarta, hogy ő magát, és őt mások szeressék - megérdemli a tiszteletet, hogy a költészet napja a születésnapja legyen. Kertész Imre viszont azt írja a hazáról és a hazával való kapcsolatáról szóló egyik esszéjében a sok közül : "Hatvan éven át éltem egy országban, ahol – eltekintve az 1956-os felkelés két ragyogó hetétől – mindig a deklarált ellenség pártján álltam." , Így. Dehogy akarta Kertész, hogy mindig épp ellenség legyen. A történelem alakult úgy körülötte, hogy az állam számára először elpusztítandó, majd nemkívánatos volt. Aki elolvassa ezt a Kertész szöveget, nem fogja félreérteni: koránt sincs semmi meglepő abban, hogy ez a jelenlegi állam (és semelyik következő hatalom) nem fogja tudni Kertész Imre szellemiségét, etikáját integrálni. Soha. Így viszont egész méltányos, hogy fel sem merült a neve a próza napjának keresgélése közben. Vagy eszébe sem jutott senkinek, vagy mindenki ismerte etikai hozzáállását olyannyira, hogy ezzel tisztában legyen. Remélem, hogy ez utóbbi. Egy további lehetőséget pedig fel sem vetek.

Tehát két kinevezett napja lesz a magyar prózának. Eldőlt. Persze igazából akkor van a magyar próza napja, amikor az olvasó otthon magyar prózát olvas. És nem elég két magyar próza napja! Én a jelenlegi állam miatt, illetve mert nem konszenzus van a magyar társadalomban, hanem konszenzusok sokasága, azt hiszem, egy darabig Kertész Imrére gondolok a magyar prózák napján. Kertész következő gondolatai pedig elég jól visszhangzanak, legalábbis számomra, mivel én is azok közé tartozom, akik...

"Titokként égetett e szégyenletesnek hitt különbözőség, amely a köröttem harsogó konszenzusból, az egyetértő emberek világából kizárt. Bűntudatként és tudathasadás érzésével viseltem a saját énemet, amíg – jóval később – rá nem eszméltem, hogy nem betegség ez, inkább egészség, s amennyiben veszteség, azt kárpótolhatja a tisztánlátás, a szellemi nyereség. Az elveszettség érzésével élni: valószínűleg ez ma az erkölcsi állapot, amiben kitartva hűek lehetünk korunkhoz." (forrás: Kertész Imre: Haza, otthon, ország.)

SPOILER SPOILER

Az arc mágiája

A Farkasok órájában van ez a jelenet, amikor a nő (Liv Ullman) a következő szavakat mondja megszállott, elűzött, elcsigázott művész párjának (akit Max von Sydow játszik).

Nem értek semmit.

Nem értek semmit.
Nem értelek meg téged sem.

Csak félek.

Gondolod, hogy maradni akarok,
és meg akarom várni, amig
talán agyonütsz?

Vagy látni akarom, amikor elfutsz
az után a nő után?

Vagy társalogni akarok a kisérteteiddel?

Számomra az arcok mágiája az érdekes. Az életkor változtával évről évre változó vonások ezeknél a színészeknél éppen egy olyan életkorban ragadtak meg ezen a filmen, ahol tökéletesen ki tudtak fejezni valami nyelvileg nehezen megragadhatót. Emellett fantasztikus színészekről van szó, akik a szájukba adott dialógusokat nem egyszerűen csak a szájukra veszik, hanem értéktöbblettel, a színház mágiájával játszva, a szó legnemesebb értelmében eljátszák ezeket a fájdalmasabbnál fájdalmasabb Bergman-drámákat.

Amint a nő kimondja, hogy "MARADOK", a férfi a fegyverhez nyúl, és a nőre lő. Vajon az emberi beszéd és kommunikáció évezredes történetében hányadszor zajlik le ez a dráma? A közhelyektől a zsigeri művészetekig, a pszichológia szakértelmétől a legócskább konyhabölcselőkig hányan és hányszor foglalkoztak a megmaradás - meg nem maradás játékával? 

Ebben a filmben a megszállott művész portréja rajzolódik meg Bergman által. Az eszményeiben a gnózis, gnosztikus vallásos-filozófiai gondolkodás és a népi hiedelemvilág keveredéséből építkező film szerintem több helyütt David Lynch filmjeihez hasonló arcait mutatja meg a gonosznak.

Van egy óra az éjszakában, mely órában a legtöbb gyermek születik, és a legtöbb ember hal meg.  Boszorkányok órája, farkasok órája. Az éjszaka ilyentájt végtelennek a tűnik, a percek hosszúsága pedig lélekölő.

A félelmetes, és a horrorisztikus figurák, akik a Farkasok órájához, ehhez a misztikus, elborzasztó órához kapcsolódva megjelennek a filmben, sok tekintetben mintha egy pokolbeli farsang jelmez- kelléktárából lettek volna ehhez a filmhez kölcsönözve. 4/4

Szabó Lőrinc: Te meg a világ (1932) kötet kritika, vélemény

Nem irodalomtudományi elemzést akarok írni, csak egy egyszerű ajánlást. Néhány kommentárt szeretnék megfogalmazni.

A kötet egészében a test és lélek kérdése, a létezés, létfilozófia, a halálozás, az „anyagba vetett testi létező”, a halálfélelem jut nagy szerephez:

„növények teste, ezerféle vér, /mely valahol s valahogy mégis él, / rejtett gerincek titkos veleje, / testtelen mozgások szent ereje / mért dolgozik érettünk szüntelen, / alázatosan és türelmesen, /mért dolgozik, mondjátok meg, miért: / mért dolgozik a test a lélekért?” (Materializmus)

Szabó Lőrinc kötetében egy furcsa játék van: a lélek és a test egymáshoz fűződő viszonyát egy „harmadik” nézi, figyeli, és elemzi. Bemutatja test és lélek kapcsolatát, éles határt vágva a kettő közé. Viszont ez a „harmadik” elfogadja, hogy a lélek a testben létezik, a test által szolgáltatott érzékletekből, észleletekből meríti élményeinek alapanyagát. „A miért dolgozik a test a lélekért?” kérdése a kötet egészében jelen van, a  test és lélek közötti ősi bizalomra kérdez rá, viszont az ismeretelméleti pontosságra törekvés helyett elégikusan szemlélődve a nemlétezéssel való szembenézéssel próbálkozik meg:

„Igazi vigasznak már csak a /halál lehetne elég; / de mit ér a halál nyugalma, ha / nem érzem majd gyönyörét?” (Másvilág)

„Ki vagyok én? /Ami vagyok, alaktalan / folyna szét valami halálban, / de véletlen formát találtam

s most élek külön és magam. / Testem, szegény, / te vagy a teremtő edény, / aki egykor kimeritettél

a semmiből és segitettél, / hogy legyek a sok én közt én is Én.” (Testem)

A nemlétezés szomorú velejárója a „nem érzés” is. Szabó Lőrinc ontológiájában a halál után következik a Széthullás, mint visszahullás a semmibe. Az Én a halál után formátlanná, azaz testetlenné válik. Ez a filozófiai szempontból egyszerű gondolat végigvonul a kötet versein, és vonulása karneváli sokféleségként mutatkozik. Nem csak többféle szempont, de sok „szereplő” is felsorakozik. A verses Dialógusokban A Titok, a Halál, az Úr szólítottakként jelenlevők, témáként Szabó Lőrinc számára pedig kimeríthetetlenek.

A nemlétezéssel mint valamilyen pszichológiai teherrel való szembenézés a versekben egyfajta sztoikus (schopenhauer-i értelemben) létről való lemondással, beletörődéssel, nyugalommal jelenik meg. A létezés nyugalmának záloga a halál elfogadása – az így nyert győzelem erőt biztosít az élethez:

„halálvágyam, harcoltam eddig, / de most békét kötök veled, (…) / lelkemben sohasem pihensz: / rombolsz, de nem fájsz: érdekelsz.” (Győztes vereség)

A halál legyőzhetetlensége faramuci helyzet: az ember nem győzheti le. Szabó Lőrinc hisz ennek a képletnek a felbontásában, és abban, hogy az ebben rejlő paradox lényeg valamiképpen feloldható, átalakítható egy édesebb, kellemesebb pozitív csengésű Érdeklődéssé.

Tisztában vagyunk vele, hogy minden paradox gondolat sztoikus módon valamiképp megnyugtatóan kiiktatható. És nem a sztoikus életbölcsességeket szeretném megfúrni, és szofistát sem szeretnék alakítani. Mégis, számomra egyértelműen felmerül a kérdés, hogy ennek a létproblémának nem-e csak megoldhatatlanságát jelzi az, hogy az érdeklődés mint szemlélődő kíváncsiság, a dolgokra való rácsodálkozás lesz a válasz:

„Ugye? csak csodálkozni jó! / csak felejteni, hogy: vagy! / Nehéz tested, elpárolog, / kemény lelked megolvad. (…) / A többit már nem is tudod, / úgy elaltat a béke, / érzékeid s a túlvilág / titkos szeretkezése.” (Csodálkozás)

Milyen érdekes, hogy a Szabó Lőrinc számára a test végessége a lélek végessége, mégis a test képes valamit nyújtani: pillanatnyi-időleges felfüggesztését saját múlandóság tudatának. A halálfélelem felfüggesztésének idejében pedig az érzékek hozzáférhetnek a nem létezőhöz (túlvilághoz), méghozzá az erotika testi módján (szeretkezés). Vagyis a testnek vannak bizonyos kulcsai, melyekkel egy abszolúthoz, egy nem emberi szférához biztosít hozzáférést. A porhüvely maga az akadály, a teremtő, és a kincs. Egyszerre. Testben létezni minden, éppen ezért meghalni semmi. Didaktikus leszek, sőt ami rosszabb, dogmatikus: szerintem sokat tanulhatunk a Szabó Lőrinc poétikája által retorizált ontológiából, vagyis ebből a megverselt létfilozófiából. Másként tekintve esztétikából. Megtanulhatjuk, hogy a halálfélelem felfüggesztésében eltöltött idő az értékes. Közhely? Az idillben, a csodálkozásban, az elégikus poétizálódásban létezésről tudjuk, hogy az élet örömei közé tartozik. Viszont a halálfélelemmel, mint a nemlétezés okával és okozatával időről időre meg kell küzdeni. A halál egyszerre testünk vágya és lázadása a lélek ellen? Szabó Lőrinc verseiből ez derül ki. A sztoikus nyugalom mögött logikai változók állnak: test, lélek, a kettő közötti kapcsolatként az érzékelés. „A halál meg akar születni, / a hernyót megeszi a báb: / készül bennünk a tulvilág, / s mint anyának a magzatát, / ellenségünket, a halált, / gyermekünket, meg kell szeretni.” (Gyermekünk a halál) A halál-gyermek kihordása mindannyiunk feladata, bennünk készül el a túlvilág, melyhez éppen ezért nekünk van a legtöbb közünk. A túlvilág csak az élettel együtt, a létező számára létezik. Éppen ezért a létben az elmúlás is értékessé válik, és visszafelé hatva az idill, és a sztoikus nyugalom megalapozását is biztosítja. A nem létezés, ez a félelmetes dolog csak a létezők számára félelmetes. Elképesztő, mennyire tulajdonságok nélküli, egyszerű dolog a halál. A vég tudata azáltal teszi értékessé az életet (csodálkozással, túlvilággal egyesüléssel, erotikával), hogy alapvetően létezik, mégis időlegesen felfüggeszthető. Ebben a felfüggesztődésben pedig egyesülhetünk a túlvilággal, a nem létezés örömeit élvezzük. Eszerint az élet igazi esztétikai örömei mélyén a halál munkál? A kötetben keleti filozófiák is beemelődnek (Tao Te King, Rigvéda), azt hiszem azok is jelzik, milyen különleges, érdekes, keleti fűszerezésű, nirvánista filozófia ez.

És mit lehet mondani a Semmiért egészenről?
Semmiért egészen

Az Irodalmi Jelen azt írja:

„Szabó Lőrinc megírja a világirodalom egyik legkíméletlenebb versét (Semmiért egészen) arról, hogy azt akarja, a szeretett nő csak akkor éljen, vegyen levegőt, miután ő megérkezik, és bekapcsolja.”

(http://www.irodalmijelen.hu/05242013-0952/szabo-lorinc)

Az eddigiek tükrében a Semmi és az Egész keleti ízű filozófiai keretben lenne elképzelhető. De ki lenne ebben a versben a Te? Ki a semmiért egészen alanya, és ki az áldozata? A „Sorsom alkatrésze légy”, gondolata, a szeretett totális alávetése legalább annyira lehet egy férfi, mint egy nő gondolata. A szerető, a szerelem viszonyának képletében a Semmi teljességében alávetett „másik” az alávető zsarnok sorsbörtönében helyezkedik el. Objektív módon megragadott lényegétől megfosztott Valamivé válik. Már nem is valaki! Csak valami. „Bent maga ura, aki rab volt odakint”. Mi rejlik ebben a sorsban? Hol van ez a bent, és hol van a kint? Milyen törvényi erők és kényszerek működtetik akkor ezt a zsarnok-alávetett kapcsolatot? Eszerint a zsarnok felszabadítója elnyomottjána, hiszen a belső szabadságát teszi totálissá külső elnyomásával? És mi a helyzet a „…Világnak / kedvemért ellentéte vagy” soraival? Én vagyok (1), Te vagy (2), a Világ a harmadik. Ebben a helyzetben nem az alávetett és az elnyomó között van kapcsolat, hanem a Világban létező (1, zsarnok), Világ-ellentét (elnyomott, 2), és Világ (3) között. Megint dogmatikus leszek, bár a kérdőjel a végén csökkentse ennek ártalmait: Arra használja a halálfélelemben élő, hitét vesztett figura a szerelmét, hogy őt mint egy polarizáló elemet használja? Egy világban való eligazodást segítő ellentét-pólust? „Két önzés párbaja” kiváltható egy totális önzéssel? És mi történik akkor, ha felfüggesztjük azt a sugallatot, hogy itt valaki valakit alávet, és valójában a tiszta szerelem mindenkori képletének egyik felét látjuk. Eszerint ez a vers úgy képzelhető el, mint a szerelem önfeláldozása az egyik fél részéről – viszont mi van akkor, ha mind a két szerelemben lévő „fél” ezt a „verset vallja”? Így mind a ketten sorsuk alkatrészeként objektiválják a másikat. Közös sorsot hoznak így létre?

„Mint lámpa, ha lecsavarom, / ne élj, mikor nem akarom; / ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan / börtönt ne lásd; / és én majd elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd.”

A zsarnokság olyasvalami, ami megbocsátást követel. Elképzelhető, hogy a megbocsátás a cél, melynek minden alárendelhető. És mit kell elvégezni? Mire utal az „én majd elvégzem magamban”. Mit kell elvégezni, mi az a művelet, amelynek végrehajtása a zsarnokság megbocsátását eredményezheti? Ez egy nagy enigma. Sokkal valószínűbb, hogy az én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd egyszerűen arra utal, hogy én majd elvégzem azt a lelkiismereti munkát, hogy Te meg tudd bocsátani azt, hogy elnyomlak. Az egyikben feloldott másik, a zsarnokban feloldott elnyomott személy megbocsátását a zsarnok teremti meg. Nem lehetetlen ez? Nem totális őrültség a megbocsátást, mely eleve egy fájdalmas, bűnös eseményt követő aktus/gesztus irányát megfordíthatóvá tenni? Sőt, teljesen szétroncsolni a megbocsátás fogalmát, hiszen itt szó sincs már megbocsátásról: a vers végére a megbocsátásnak köze sincs már semmilyen másikhoz. A „megbocsásd” végén az igei személyrag, az egyes szám második személyű jel valójában már senkit sem jelöl. Visszautal arra, hogy aki zsarnok, aki magában hajtja végre az önmagának megbocsátást – mely eleve kettő különböző elnyomó lelkiismeretet feltételez, és feltételezi a bűntudatot is. Fel kell tenni a kérdést: szólhat-e ez a vers az önszeretetről? Egyébként a kötethez sokkal jobban illene egy Önmegbocsátást, önmagával foglalkozó szeretet verse, az Én-Szeretet, az Én-szerelem lírájának valamilyen lenyomata, mint az emberek közötti szerelem verse. De vessük el ezt a gondolatot, és maradjunk a szerelmi líra keretében / történetében.

Ebben az esetben is a vers végi „elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd” teszi számomra zseniálissá ezt a verset. Nincsen semmilyen másik, eddigre legalábbis. Autonóm másik hiányában a bűnbocsánat „joga” is a zsarnoké. A megbocsátás munkája, a felfüggesztett törvény, tehát a törvénytelenség világa ijesztő. És mi van, ha ketten egyszerre vallják ezt a verset? Lehet ezt a verset egyszerre ketten vallani? Ha ezt elképzeljük, tehát ha egy (heteroszexuális példa) férfi és nő is ezt vallja, a maguk maguk kisajátító bűnének feloldozási joga mindig kisajátítódik a másik által. És így mi marad? Dogmatikus válasz: Mindenkinek magának kell először megbocsátania a másik kisajátításának bűntudatát.

Ingmar Bergman: Hetedik pecsét kritika

vélemény

Mitől olyan nagyon jó film ez? Miért is az?

Vannak az életnek bizonyos alapproblémái. Sokat meg lehetne különböztetni, de a mi az élet?, mi a halál?, mi a hit? kérdései, óriásivá, hatalmassá duzzasztott kérdései talán körbelövik a problémák egy részét. Érdekes módon mintha „régebben” ezeknek a kérdéseknek nagyobb divatja lett volna, bátrabban fel merték volna tenni őket. Persze persze, a kérdések változatlansága vitatható, de arra a mindent túlbonyolításra gondolok itt, ami kapcsán Mészöly Miklós Saulusára (1967), akár Ingeborg Bachmann Malinájára (1973) hivatkoznék. Ezek túlbonyolított irodalmi művek, míg Ingmar Bergman Hetedik pecsétje mélyen ösztönös, egyszerű szimbólumokat szerepeltet nem különösebben sok fárasztó körítéssel.

A film alapkoncepciója roppant egyszerű: jön a Halál. Megszemélyesülve, egy hihetetlenül félelmetes fizimiskájú színész által életre keltve, egy fizikai létező emberi test, nevesítve Bengt Ekerot által eljátszva szerepelve a filmben. A film színészei közül még Max von Sydow-t emelném ki, akinek életkorából és az általa eljátszott kiábrándult Értelmiségi Lovag karakteréből olyan sajátos elegy alakul ki, ami páratlan hitelességű középkori hangulatot eredményez a filmben. A fickó arcáról egy az egyben elhiszem, hogy egy 1300-as évek közepén élt szomorú skandináv, aki ritkán megy ki a napfényre, és legszívesebben elhunyt kedvesére gondolva, meg a tűzhely elé bekuckózva üldögél a várkastélyában. És ez a Lovag hívja ki Sakkozni a halált.

A középkoriság másként is fontos, mégpedig az egyszerűség révén. A film „nem túlbonyolítása” egy lecsupaszítottabb formanyelv használatával lehetséges, ugyanis archetipikus, igazi csupasz szereplőket vonultat fel: A Színész. A Lovag. A Halál. A Megcsaló Feleség (Ennek kapcsán csak megjegyzem, hogy a feminista filmkritika biztos nincs elragadtatva a Hetedik pecsétben bemutatott Nő-képről – másrészt ez a nő-kép is tökéletesen középkori, vagyis reflektáltan nézve minden ízében tökéletesen a film világába illik). A Fegyverhordozó. A Csecsemő. A Pap. stb.

Az embernek óhatatlanul a Canterbury mesék jut a filmről az eszébe, legalábbis az ominózus bemutató rész mindenképpen, ahol a szereplők felsorolása megtörténik.

Ebben a filmben az egyszerűség kifinomultsággal párosul. A különböző szimbólumok megvalósítása, szerepeltetése révén, pl. a tekintet szerepe a félelem „emberről-emberre-ragasztásában, a karakterek egyéni drámájából fakadó humor- és erkölcsi lehetőségek kiaknázásában, a halálfélelem jelentőségének éreztetésével. Emellett pedig a Tudás mint fogalom, mint név kiemelkedik a dialógusból, és egyszerű szó, vagy lexikai szó minőségén túlmutatva valamit többre kezd utalni. Az először a Lovag vágyaként megjelenő, és egyre hangsúlyosabbá váló szó a Halál száján is megjelenik, és a közöttük zajló sakkjátszma – mely kimenetele élők számára nem kétesélyes – motívumába ágyazódva még tovább bonyolódik. A Tudás, az életben megszerezhető tudás Istenről, nemlétről, Létről, - vagyis az élet nagy kérdéseiről: mi az xy(élet?, mi a halál?, mi a hit?) is szól. Nagyon szép film arról, mit is jelent a halálfélelem, az azzal való szembenézés, milyen szerepekre vagyunk utalva. A film a tiszta alapszínekkel dolgozó dráma, melyben a középkori hiedelemvilág szereplői megelevenednek, és haláltáncot járnak, a szereplőkkel Játszik a Halál. Teljesen méltán lett ez a Halál-ábrázolás (fekete csuklya, hófehér arc) a maga archetipikus vonzerejével a kollektív gondolkodás és tudatalattik megfertőzője, mert ez egy elképesztően erős film nagy kérdésekről. 4/4

Jacques Derrida: Ki az anya?

Jelenkor. Pécs. 1997

Derrida az anya fogalmát, illetve az anyaság fogalmának körüljárhatóságát járja körül. Ebben a gondolkodási folyamatban egy alapvetően korábban etikainak gondolt probléma, az anya / béranya (nem Derrida fogalmai) kettősségéből indul el. A béranya (mely „franciául” kihordó anya) Derrida értelmezésében egy rendkívül különleges jelenség, mely dekonstruálja az Anyát, biológiai-örökíthetőségi tekintetben. Derrida fontosnak tartja a tanúság kérdését a patriarchális társadalomban, miszerint az Anya szerepe korábban (értsd: a béranyaság intézményének megjelenése előtt) általánosan nem volt kérdéses, míg az apa szerepe csak a tanúság intézményén keresztül volt megállapítható, de úgy sem bizonyosan. Ebben a tekintetben az apasági öröklés Derrida következtetésében egy absztrakt jogrend megteremtődésének valamiféle bizonyítéka, ugyanis arra világít rá, hogy a nem bizonyítható következtetett tanúság révén  megállapítható, azaz a bonyolultabb, elvontabb jogigazolási alap irányába mozdult el (indult el) az öröklődés.

Paradox módon a fallocentrizmust erősíti, az anyaságot dekonstruálja a béranyaság intézménye, mivel Derrida tanúság-logikája (vagy tanúsági validifikálhatóság; vagy tanúsági falzifikalizmus) szerint ezáltal az anyaság is megállapíthatatlan a tanúság révén.

Freud és az Ulysses szövegei is az érvelés részét képezik, így a jogfilozófia mellet a pszichológia és az irodalom is részét képezi az Anya dekonstruálásának.

Következtetés:

Derrida érvelésének nem a következtetés a célja, hanem az anya ún. „fenomenalitásának” ún. „dekonstrukciója”. Ebben a folyamatban érdekes jelenségként (aka fenomén) tekinthetünk az anyára, és rávilágít arról alkotható koncepcióink megváltozására. A pótanyaság magyarul bér-anyaság fogalma egészen másra világít rá, mint a francia kihordó anyasg kifejezés, erre egy helyütt Derrida is reflektál, de nem hangsúlyos ez a következtetésében. Magam egy empirikus gondolatkísérlettel válaszolnék, üzennék Derridának: miszerint elképzelhető, illetve elképzelhető-e egy olyan tanúság, melyben egy szexuális aktust követően a férfi minden pillanatát követjük (étkezés, közlekedés, higéniai műveletek, alvás, stb) 9 hónapig, ahogy a nőt is, és 9 hónappal később születendő gyermek esetében meg lehetünk győződve az apa bizonyosságáról. Ez mennyiben változtatna a tanúság szerepén? Talán némileg hatályon kívül helyezné Derrida – egyébként érdekes módon – éppen csak a tanúság fogalma kapcsán erőteljes logicizmusát, és a helyébe egy olyan empirizmust állítana, amelyik a tanúságot talán kevésbé elegánsan ragadná meg, ellenben Derrida etikai következtetéseit is hatályon kívül helyezné. Persze feleslegesen.

Érdekes olvasmány, ahogy az idegenszeretetgyűlölet nevű esszé is, melyben a francia méme szó kapcsán elmélkedik. Itt már találni tételmondat-szerű axiómát: „Az otthon és a vendéglátás egymástól elválaszthatatlan, mert egymást feltételezik.” Erősen nyelvfilozófiai esszé, érdekes megragadása egy elemi problémának.

Kint voltunk mi is, és ünnepeltünk. Kicsit elpityeredtem a meccs után. Meg egy sörösdobozt összegyűrtem, és úgy megvágott az ujjamon, hogyha összeforr is örökre ott marad egy kis forradás jól látható helyen emléknek.

És mennyire nagyon szüksége volt ennek az országnak erre a győzelemre! Negyvennégy év után, és éppen az osztrákok ellen! A múlt véget ért. A sógorokkal azért megérte ezt végre lemeccselni, mintha történelmi igazságtétel volna, na igen, végre élménnyel.

Azért a fociról is essék szó: a meccs előtt arra gondoltam, ha leszünk olyan lelkesek, mint az írek voltak, már jó! De jobbak voltunk. Tartottuk a labdát, járattuk is, támadásokat alakítottunk ki, és nem csak mimózaként behúzódtunk hátra. Storck még a meccs utolsó harmadában is cserélt be csatárt!

Nem kellett csalódni, és a végén a gólnál KIVÉGZÉS hangulat volt, igazán édessé téve ezt a győzelmet. A kettő-nulla az már egy magabiztos színvonal, akárki akármit mond.

De mit értek én a focihoz, túlságosan is bonyolult a maga nemes egyszerűségében (mint megannyi sportág), mégis szimbolikus ereje volt annak, hogy épp az osztrákok ellen.

Vagy csak... - és szóla az ördög: a médiahype őrjítette meg az embereket? Hogy olyan rég nyertünk a focival, és akkor most meg lehet őrülni? Akik kint hordáskodtak az utakon, csak a saját nyomorukat akarták egy estére enyhíteni?

És ha igen?

De nem... mert aki tegnap este látták azokat az arcokat akik kint vonszolták az örömmámorukat az utcán… az arcukra volt írva, a lelkesedésük sugallta:

VÉGRE BÜSZKÉK LEHETÜNK MAGUNKRA.

Ezt üzente az arcuk. Ez volt a lényeg!

Mivelhogy a foci egy presztízs-sportág ezen a kontinensen, lélektanilag háborús energiákat mozgósít.

És mivel most nyertünk, végre-végre büszkék lehetünk magunkra! Minden adott ehhez, és ez a büszkeség ilyen erővel sosem erősíttetett meg. Itt vagyunk, és helyünk van itt. Reálisan az EB-n, szimbolikusan Európában.

Lehetünk büszkék? Büszkék lehetünk. Legyünk büszkék!

Legyél te is BÜSZKE - mintha az a bogyósgyümölcs volnál. Ilyen a mi magyarságunk is mostan.

Legyél TE IS BÜSZKE! Ne hagyd hogy a hurrogók elvegyék tőled, amit végre szabad érezned. 

LEGYÉL TE IS BÜSZKE - egy erőként húzza taszigálja egymáshoz a magyar büszkeszemeket a 

foci.

(kép: index)

Létezik, létezhet-e teljesen individuális művészet? Olyan, amely nem kötött a művészeti tartalmat (filmet, zenét, képet, szöveget) előállító személy, és az azt olvasó szintúgy különálló személy viszonyához? 

Pl. Irodalmi szöveg

Béla:

Mi van,he?

Aristofoucaultos:

Béla, gyere. Ülj ide.

Béla:

Me? Mé?

Aristofoucaultos:

Kérdezni szeretnék tőled valamit.

Béla:

Tőlem mér? Mér tőlem?

Aristofoucaultos:

Bárkitől megkérdezhetném, de mégis tőled fogom. Szerinted mi a művészet?

Béla:

Mi a mi?

Aristofoucaultos:

A művészet.

Béla:

Táncolás, zenélés, ilyenek

Aristofoucaultos:

milyenek?

Béla:

képek is

Aristofoucaultos:

Miért ezeket mondtad?

Béla:

Mert ezeket művészek csinálják.

Aristofoucaultos:

Attól lesz valami művészet, hogy művész csinálja?

Béla:

igen!... nem?

Aristofoucaultos:

Eszerint a művészetet csak a művész csinálhatja?

Béla:

me mé, nem?

Aristofoucaultos:

Akkor a méhet meg a méhész gyártja?

Béla:

mi van hé, ez hogy? mé jön ide?

Aristofoucaultos:

a szülész meg a szülést csinálja?

Béla:

nem a gyereket én csináltam a doktor kiveszi

Aristofoucaultos:

Mi a közös a méhészben a művészben és a szülészben?

Béla:

Az ész?

Aristofoucaultos:

mi az az ész?

Béla:

ha valaki okos

Aristofoucaultos:

akkor a művész a szülés és a méhész attól művész szülész és méhész, hogy okos?

Béla:

tudja a bánat

Aristofoucaultos:

mi az az okos?

Béla:

ha valaki tudja a dolgokat

Aristofoucaultos:

akkor aki nem tudja a dolgokat, az buta?

Béla:

az buta igen

Aristofoucaultos:

akkor a művész a méhész és a szülész az tud dolgokat?

Béla:

igen, tudnak valamit hogy szülessen a gyerek meg a méhek meg a művészek is tudnak valamit

Aristofoucaultos:

mit tudnak?

Béla:

Csinálni valamit nem?

Aristofoucaultos:

Emlékszel Béla mit mondtál? Nem azt mondtad, hogy a művészek attól művészek, hogy csinálnak valamit?

Béla:

nem tom mit mondtam

Aristofoucaultos:

de igen, ezt mondtad, tehát a művész attól művész, hogy csinál valamit

Egyelőre ennyi Béla, köszönöm

Lehet-e úgy művészetet csinálni, hogy csak magunknak? Hogy más nem látja? Hogy más nem tud róla? Hogy csak a csinálás a lényeg, az előállítás, a kimondás, a lefestés, a lerajzolás, a fényképezés, a mozgás, a térben létezővé tevés, és nem számít, hogy látja-e olvassa-e, hallja-e valaki?

Lehet-e befogadó nélküli művészetet csinálni?

Lehet-e azért művészetet csinálni, mert egyszerűen meg tudjuk csinálni, hogy képesek vagyunk rá, ezáltal kifejezhetjük azt a valamit, amit úgy tudunk, hogy csak csinálás közben tudjuk?

Itt van legújabb dolgom

[A képeket (Micrographia I, II, és III) Hencze Tamás festményei ; és Robert Hooke Micrographia c. műve ihlette] 

bp Utcáin