Szinkronrendező

Ingmar Bergman: Hetedik pecsét kritika

vélemény

Mitől olyan nagyon jó film ez? Miért is az?

Vannak az életnek bizonyos alapproblémái. Sokat meg lehetne különböztetni, de a mi az élet?, mi a halál?, mi a hit? kérdései, óriásivá, hatalmassá duzzasztott kérdései talán körbelövik a problémák egy részét. Érdekes módon mintha „régebben” ezeknek a kérdéseknek nagyobb divatja lett volna, bátrabban fel merték volna tenni őket. Persze persze, a kérdések változatlansága vitatható, de arra a mindent túlbonyolításra gondolok itt, ami kapcsán Mészöly Miklós Saulusára (1967), akár Ingeborg Bachmann Malinájára (1973) hivatkoznék. Ezek túlbonyolított irodalmi művek, míg Ingmar Bergman Hetedik pecsétje mélyen ösztönös, egyszerű szimbólumokat szerepeltet nem különösebben sok fárasztó körítéssel.

A film alapkoncepciója roppant egyszerű: jön a Halál. Megszemélyesülve, egy hihetetlenül félelmetes fizimiskájú színész által életre keltve, egy fizikai létező emberi test, nevesítve Bengt Ekerot által eljátszva szerepelve a filmben. A film színészei közül még Max von Sydow-t emelném ki, akinek életkorából és az általa eljátszott kiábrándult Értelmiségi Lovag karakteréből olyan sajátos elegy alakul ki, ami páratlan hitelességű középkori hangulatot eredményez a filmben. A fickó arcáról egy az egyben elhiszem, hogy egy 1300-as évek közepén élt szomorú skandináv, aki ritkán megy ki a napfényre, és legszívesebben elhunyt kedvesére gondolva, meg a tűzhely elé bekuckózva üldögél a várkastélyában. És ez a Lovag hívja ki Sakkozni a halált.

A középkoriság másként is fontos, mégpedig az egyszerűség révén. A film „nem túlbonyolítása” egy lecsupaszítottabb formanyelv használatával lehetséges, ugyanis archetipikus, igazi csupasz szereplőket vonultat fel: A Színész. A Lovag. A Halál. A Megcsaló Feleség (Ennek kapcsán csak megjegyzem, hogy a feminista filmkritika biztos nincs elragadtatva a Hetedik pecsétben bemutatott Nő-képről – másrészt ez a nő-kép is tökéletesen középkori, vagyis reflektáltan nézve minden ízében tökéletesen a film világába illik). A Fegyverhordozó. A Csecsemő. A Pap. stb.

Az embernek óhatatlanul a Canterbury mesék jut a filmről az eszébe, legalábbis az ominózus bemutató rész mindenképpen, ahol a szereplők felsorolása megtörténik.

Ebben a filmben az egyszerűség kifinomultsággal párosul. A különböző szimbólumok megvalósítása, szerepeltetése révén, pl. a tekintet szerepe a félelem „emberről-emberre-ragasztásában, a karakterek egyéni drámájából fakadó humor- és erkölcsi lehetőségek kiaknázásában, a halálfélelem jelentőségének éreztetésével. Emellett pedig a Tudás mint fogalom, mint név kiemelkedik a dialógusból, és egyszerű szó, vagy lexikai szó minőségén túlmutatva valamit többre kezd utalni. Az először a Lovag vágyaként megjelenő, és egyre hangsúlyosabbá váló szó a Halál száján is megjelenik, és a közöttük zajló sakkjátszma – mely kimenetele élők számára nem kétesélyes – motívumába ágyazódva még tovább bonyolódik. A Tudás, az életben megszerezhető tudás Istenről, nemlétről, Létről, - vagyis az élet nagy kérdéseiről: mi az xy(élet?, mi a halál?, mi a hit?) is szól. Nagyon szép film arról, mit is jelent a halálfélelem, az azzal való szembenézés, milyen szerepekre vagyunk utalva. A film a tiszta alapszínekkel dolgozó dráma, melyben a középkori hiedelemvilág szereplői megelevenednek, és haláltáncot járnak, a szereplőkkel Játszik a Halál. Teljesen méltán lett ez a Halál-ábrázolás (fekete csuklya, hófehér arc) a maga archetipikus vonzerejével a kollektív gondolkodás és tudatalattik megfertőzője, mert ez egy elképesztően erős film nagy kérdésekről. 4/4