Szinkronrendező

Kedves hölgyeim és nyulaim, újabb folytatásos blog-szart fogok közreadni, mert a fonetikatanulásnál minden érdekesebb, betűket koptatni pedig nagyon sokkal is az. A címe science-fiction, mert ez volt az első, ami eszembe jutott, amikor új szövegfájlt hoztam létre a számítógépemen. Műfajilag kortárs-prózai horrormese lesz, természetesen igénytelen nyelvi megformáltsággal. Jó szórakozást hozzá, igyekszem viszonylag rendesen írni az epizódokat! Íme!

Science fiction

Esik az eső. Az autó hideg szélvédőjére potyognak, és szétfolynak a cseppek. Egy férfi a vezetőülésben, és egy nő mellette pokrócokba bugyolálva az anyósülésen ül.

- Nem tudom hol vagyunk – mondja a férfi, miközben tenyerébe szorított ingujjal próbálja letakarítani a párát a szélvédőről. A nő közben, mint egy magára hagyott fröccsöntött műanyag menza-tálca, csak van. A sötétben hunyorogva próbálja kivenni a táj körvonalait. Az autó fényszórója csak pislákol. Ahogy zötykölődnek a földúton, a fénykarika úgy pattog, mint egy kosárlabdázó.

A nő mélázva tenyerével az ablaküvegre tapad, és nézelődik. A homályban fehér törzsű platánfákat lát, leveleiktől a természet által megszabadítva. És néhány fenyőt, melyek változatos helyeken bukkannak fel, tucatnyi gonosz törpeként ékelődve a platánok és a diófák közé. A földút mintha körbe-körbe vinné őket, gondolja a nő, miután a férfi századszor is csak balra tudott kanyarodni a fák között. Felfelé néz, pedig a fák tetejét már nem is látni. Az égig érnek.

- A helyzetünk kilátástalan – mondja a nő értelmiségieskedő hangsúllyal. – Azt hiszem megpecsételődött a sorsunk drágám.

- Nem eszik olyan forrón a kásást.

- A kásást? Kását akartál volt mondani, nemde?

A férfi szemüvege mögül hunyorog a nőre, és nincs kedve visszaszólni.

- Egyen meg az örömöd.

A nőnek nincs kedve nevetni. Mint már mondottam volt, mélázgat.

- Na, nézd csak! Ott valami fény pislákol.

- Micsoda felfedezés. Ím a világosság.

- Odakanyarodok.

- Szomorúvá tettél volna, ha nem így teszünk.

A nőcske hangocskája fanyar, és nagyon vékonyka. Nem egy Brünhilda. A haja sötét, és a szeme minden ironikus megjegyzést szikrákkal kísér. Ha a fickóra nézünk, az hozzá képest csak egy pipogyának tűnik a vastag fekete keretes szemüvegével. A nő orra vékonyka, a férfié nem. Ha ki lehetne őket venni az autóból, mint egy Barbie és Ken-figurát, úgy találnánk, hogy Barbie majd két fejjel alacsonyabb, és soványabb is, mint Ken. Ha Kent beolvasztanánk, két Barbie-t is fröccsönthetnénk belőle. De ne legyenek kivéve a kocsiból, csak miután megállnak. És mielőtt megállnak, még oltsák el a rádiót. Az ötvenes évek szörf-zenéje mára végleg abbamarad, nem fognak többé ilyesmit hallani. A pislákoláshoz közelednek. A férfi lassít, bár idáig sem ment túl gyorsan. A földútnak vége, egy tisztáshoz érnek. A zenét most kapcsolják ki, a nő hátrafordul az esernyőjéhez, és kiszáll a kocsiból. A férfi közben a kézifékkel bajlódik. Óriási csattanás hallatszódik: villámlás. A villám belecsapott az esernyőbe. A műanyag markolatnak köszönhetően a nőnek semmi baja. Egy reflexből jövő izomrángás eldobatja vele az esernyőt, repül vagy száz métert egyenesen a fényt pislákoló ház melletti kútba. Ott aztán nagyot csobban. A nő visszahuppan a kocsiba.

- Mi történt drágám? – kérdi a férfi.

- Semmi drágám. Belém csapott egy villám.

- Ugyan kérlek, ne túlozz. Szerelmes lettél? Milyen aranyos metaforát alkalmaztál az imént. Én is szeretlek bügyüm!

Menthetetlenek a férfiak.

Lépdelnek a sárban. Átgázolnak a legelőn. Barbie divatos rózsaszín gumicsizmája térdig szaros lesz. Áznak, mivel az esernyőjüktől az imént szabadította meg őket a balsors. A fickó szemüvege már nem funcionál, mert olyan vizes, hogy nem lehet kilátni rajta – ha meg leveszi, csak vakoskodik és hunyorog. A nő emiatt gyakran nevet rajta, csak most nincs kedve röhögni. Az imént majdnem beléhatolt több ezer volt jó hatással volt ugyan kedélyére, de az eső a haját az ázott kutyaszőrhöz teszi hasonlatossá. Mialatt a kinézete miatt szomorkodik, a házhoz érnek, amelyik világlik. Egy kis ablakocskából jön ki a sárgás lámpafény. Amúgy a ház romos, kilátszanak a csupasz vályogtéglák. És büdös is van.

- Bekopogok az ajtón?

- Kopogsz.

Mire a férfi az ökölbütykeit az ajtóhoz érintené, kinyílik. Kitárul. Nyikorogva. Rozogva. Majdnem összedől a ház. Maga alá temeti őket a sötét ami kiárad.

- Ijesztő ez nyuszikám?

- Neked lehet hogy az, én nem félek.

- Akkor tessék csak kérlek, menj előre.

A férfi a nő háta mögé bújva leskelődik. Hosszú, mélybe vezető lépcsősor. Mellette egy asztalon lámpácska, a sarokban pórázon amputált lábú kutya alszik. Felkapja a fejét a látogatókra, kicsit nézi őket, a nő sikolt, megijed. A kutya „haggyjálmár ennyire ronda nem vagyok” pillantással felhúzza a bal szemöldökét, majd fejét a mellső mancsára hajtja, és tovább alszik.

- Kincsem, mütyürkém, ez csak egy kutya! Látod, meg is lehet simogatni.

- Hozzá ne érj, hozzá ne érj! Megtiltom, hogy megérintsd!

A fickó lefagy. Meg se mozdul. Szemével a nőre, meg az asztalra néz. Észreveszi, hogy egy kis táblácska van a lámpa mellé a falra akasztva: Vidd magaddal mert kiment a pokolban az áram.

- Nézd cucika! Itt is ilyen metaforás hangulatban voltak! Pokoli mélyen lehet ez a pince.

Barbie a fejét fogja a kutyától, meg Ken szóvicceitől. Megfogja a lámpát, és óvatosan kikerülve a kutyát – átemeli fölötte a lábait, ezzel némi tehénszart csorgatva az amputált testre – lépdel a lépcsőkön lefelé. Mikor már nem láthatja a nő, a fickó megsimogatja a kutyust. A keze tehénszaros lesz, a vizes nadrágjába törli. A kutya boldogan szuszog, és kicsit liheg is. Örül a testét érő kis ingernek, mely a nyakától a fenekéig kutya-lúdbőrzést okoz. Aztán Barbie után megy a lépcsőn.