Szinkronrendező

Köz. Közben jó, de van hogy közben rossz. Nekem közöm van, neked közöd. A legnagyobb probléma – bár azt hiszem inkább kérdés – hogy van-e közünk egymáshoz. Közös. Olyat is szoktak mondani az emberek, hogy a köz érdekében cselekszik valaki. Ezt nem igazán szoktam érteni… ki az a köz? Mi az a köz? A közösség? Köztelen… köztér. Közre fogják az elesettet, akit gyámolítani is kell.

A világon létező legszomorúbb gondolat az, hogy valakihez már nincs közöd, pedig régen még volt közöd hozzá. Nincs közötök egymáshoz. A pillantásaitok elcsúsznak egymáson, nem akkor kapjátok el a másik pillantását, mikor éppen azt fejezni ki, amit mondani szeretett volna. Vagy az is baj, hogy a köz… de elölről kezdem.

Arról szeretnék írni, hogy a köz. A közöttem, és a közötted lévő dolgok, amiknek ott van a helyük. Nagyon szomorú lennék, ha ez a köz, ez a kis pici hely, ami neked is van – közöd – nekem is van – közöm – nem vágna egybe. Mint azok a szomorú halmazkarikák, amiket egymás mellé rajzolnak, és nincsen nekik metszetük - ahogy a matematikusok nevezik. Ennél szomorúbb dolog nem nagyon lehetne elképzelhető általam. De általam annál boldogtalanabb dolgot sem tudnék elképzelhetőnek tartani, mint hogy egymás közei belülről kiabálnak hogy: hé, hahó, vegyél már észre te másik köz, gyere már ide hát nem látod, hogy itt vagyok!? Hahó! Te köz! Itt vagyok! – és erre mi mit csinálunk? Hát nem reagálunk semmit! Nem halljuk a saját közeinket, hogy kicsit összehozzuk őket. Pedig milyen jó volna! A két fotelt közel húzni egymáshoz a gázkonvektor mellett, és hetesre gyújtani, bejönni a hidegről egy nap után, és ott leülni.

A közben zenét hallgatnánk, és elkezdenénk nézni. Először butácska nézés volna csak, olyan butácska, nagyon butácska, hihi butácska. Feltennénk még a kérdéseket a régi köztelen időkből, hogy „most mire gondolsz?” amikor nem tudtuk egymás gondolatait érezni, és ilyenformán társalognánk: „van valami baj? nincs” és harapdálnánk a szánkat/melegednénk. És a közben utána elkezdenének a halmazkarikák ostorcsapásban mozogni: nem tudnánk, hogy most veszekszünk, vagy békülünk, pedig össze se voltunk veszve, de ki sem voltunk békülve. És a karikák szeretnének metszetet maguknak. De mi nem tudnánk, mi ez a feszültség, amik a karikák. Várnánk, hogy csináljon valamit, ha beledöbbenünk is a félálomba egy-egy pillanatra, de a lehorgadó fejünket még visszarántanánk, mint a szódáslovas-kocsisok: hú basszameg majdnem bealudtam – de csak ezt magunknak mondanánk, nem egymásnak, mert egymásnak a melegben lassan inkább mást mondanánk. Azokat a dolgokat, amiket nem lehet beszéddel elmondani, csak a kezekkel, és a szájjal, a combbal, és a simogató térdecskével. És a halmazok már frekvenciákba tömörülve törtetnének egymásra, hogy legyen metszetük, és mi közben elkezdenénk végre megcsinálni azt, mikor közénk hasítana a kérdés: van-e közös? Pedig hogyne volna, belülről minden ezt akarja, de akkor mégis…mégis.. mégis…? Miért nincsen?... a közös halmazok ereje. Az átszellemítő.. a közös halmazok ereje… a megközelítő.. mint egy dal, hallod? Mintha egy dalt énekelne egy nő: tu sze szi lé zsan, khu zsö fu passzé: Tu sais si les gens, que je vois passer – látod, ki tudod ejteni, pedig nem is tudsz franciául, és ezt a dalt hallgatja valaki...
- és ez volna az első csók közben a fejemben