Megtudhattuk tehát, hogy az emléktábláira, szobraira, és kultuszaira oly érzékeny Magyarországon egyesek birtokában vannak a sajátos tudatalatti know how-nak, mellyel képesek „ünnepségeket és emléknapokat” a naptárban megfelelő helyre rakni. Két ünnepnap? Na ne nevettessék már ki magukat a döntéshozó szervek! A február 18-ai Jókai-, és az április 14-ei Esterházy- féle napok nem elégségesek! Ne álljunk meg kettőnél! Igaz ugyan, hogy felmerült Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésnapja is, ám azok ünneplését - irónia - mindenféle tessék-lássék indokokkal elsöpörték. Krúdy Gyuláét például az ötvenhatos forradalom közelségére hivatkozva. Ugyanennek a fordítottja pedig a költészet napja (József Attila születésnapja, április 11-én) és Esterházy Péter születésnapjának (április 14.) közelségével teljesült.

Ú, mennyi dátum! Szinte szédítő... Nem csoda, ha páran úgy gondolták: „Üsse kavics, a legegyszerűbb Jókai Mórt választani!”

Jókai Mór minden ízében „Nemzeti Együttműködési” kompatibilis. Egy népmesei író-hős a közbeszédünkben. Az örök példa a "régi" íróra, a "hosszú" regényeket alkotó kedves, okos, de unalmas bácsira. Ámde ugyanő az is, akire néhányan bitangul odavágnának az irodalomtanítás mindentudó reformostorával. Másoknak viszont Jókai szövegei nagy nemzeti drámák, aránylag jó sztorival, ízes nyelven elbeszélve.

A korábban felsorolt tulajdonságait a fidesz újbeszéljére átfordítva kommunikációs nézőpontból Jókai az Aranyember. Ikonikus nevének hallatán a fejekben működésbe lép a generációs kapcsoló. Mindenki azonnal tudja mit gondoljon róla, hány éves, hol tart az életben, úgynevezett konzervatív, vagy úgynevezett valami más. Aranyember a Magyar Művészeti Akadémia számára is, hiszen születésnapja szinte unalmasan alkalmas a nemzetinek nevezett kultúrpolitizálási vízióban egy prózás emléknap kikiáltására. Tökéletesen megfelelő választás minden irányban, a hatalom számára éppúgy, mint a tagoknak. Az MMA több költőjének egyébként nagyon szeretem a verseit, nem őket akarom megsérteni. Viszont hát mondjuk ki, gumibotot, kultúrpolitikai végrehajtó-szerv szerepet játszanak. És hát Jókai kapcsán sem hazudnak Flaubert-mester szavai:  „a bálványokhoz nem szabad nyúlni, mert a kezünkön marad az aranyozás”.

Esterházy Péter életében-halálában is közösséget tud kovácsolni azzal, hogy szeretik. Az ember már csak ilyen gyarló élőlény, hogy bizonyos dolgok közös, együttes, kollektív szeretésében csoportosan örömöket lel. (Pont. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell). Illetve hát a hangsúly a csoportoson van, azon, hogy Esterházy Pétert szeretni az egy odatartozás valahová, valakihez, valamihez, valakikhez. Már nem kordon-ügyileg értem, hogy ő bárkiket is valaha meg akart volna osztani. Ez inkább az általa írott szövegekből fakad. Ha hasonlítani kéne, Esterházyt szeretni olyan rajongás, mint a nördöké. Esterházy maga is a magyar irodalom legnagyobb cosplay-es beöltözős nördje. Megannnyi író álruhájába belebújt, szövegeiket lemásolta, átmásolta, átszerkesztette. 

 Nekem egyébként a lelki- és irodalmi ismereteim Kertész Imre nevét susogták a fülembe valamelyik délelőtt, amikor sokadszori nekifutásra is újra végiggondoltam ezt az egészet. Nobel-díjas, egyértelmű választásnak tűnne. El is kezdtem falni az esszéit, és rájöttem sok-sok tanulság mellett - külön posztot érdemelnének -, hogy az ő otthontalanságával totálisan alkalmatlan bálványnak. Mert az irodalmi emléknap kinevezése bálványgyártás is. József Attila annyira akarta, hogy ő magát, és őt mások szeressék - megérdemli a tiszteletet, hogy a költészet napja a születésnapja legyen. Kertész Imre viszont azt írja a hazáról és a hazával való kapcsolatáról szóló egyik esszéjében a sok közül : "Hatvan éven át éltem egy országban, ahol – eltekintve az 1956-os felkelés két ragyogó hetétől – mindig a deklarált ellenség pártján álltam." , Így. Dehogy akarta Kertész, hogy mindig épp ellenség legyen. A történelem alakult úgy körülötte, hogy az állam számára először elpusztítandó, majd nemkívánatos volt. Aki elolvassa ezt a Kertész szöveget, nem fogja félreérteni: koránt sincs semmi meglepő abban, hogy ez a jelenlegi állam (és semelyik következő hatalom) nem fogja tudni Kertész Imre szellemiségét, etikáját integrálni. Soha. Így viszont egész méltányos, hogy fel sem merült a neve a próza napjának keresgélése közben. Vagy eszébe sem jutott senkinek, vagy mindenki ismerte etikai hozzáállását olyannyira, hogy ezzel tisztában legyen. Remélem, hogy ez utóbbi. Egy további lehetőséget pedig fel sem vetek.

Tehát két kinevezett napja lesz a magyar prózának. Eldőlt. Persze igazából akkor van a magyar próza napja, amikor az olvasó otthon magyar prózát olvas. És nem elég két magyar próza napja! Én a jelenlegi állam miatt, illetve mert nem konszenzus van a magyar társadalomban, hanem konszenzusok sokasága, azt hiszem, egy darabig Kertész Imrére gondolok a magyar prózák napján. Kertész következő gondolatai pedig elég jól visszhangzanak, legalábbis számomra, mivel én is azok közé tartozom, akik...

"Titokként égetett e szégyenletesnek hitt különbözőség, amely a köröttem harsogó konszenzusból, az egyetértő emberek világából kizárt. Bűntudatként és tudathasadás érzésével viseltem a saját énemet, amíg – jóval később – rá nem eszméltem, hogy nem betegség ez, inkább egészség, s amennyiben veszteség, azt kárpótolhatja a tisztánlátás, a szellemi nyereség. Az elveszettség érzésével élni: valószínűleg ez ma az erkölcsi állapot, amiben kitartva hűek lehetünk korunkhoz." (forrás: Kertész Imre: Haza, otthon, ország.)