Szinkronrendező

Szabó Lőrinc: Te meg a világ (1932) kötet kritika, vélemény

Nem irodalomtudományi elemzést akarok írni, csak egy egyszerű ajánlást. Néhány kommentárt szeretnék megfogalmazni.

A kötet egészében a test és lélek kérdése, a létezés, létfilozófia, a halálozás, az „anyagba vetett testi létező”, a halálfélelem jut nagy szerephez:

„növények teste, ezerféle vér, /mely valahol s valahogy mégis él, / rejtett gerincek titkos veleje, / testtelen mozgások szent ereje / mért dolgozik érettünk szüntelen, / alázatosan és türelmesen, /mért dolgozik, mondjátok meg, miért: / mért dolgozik a test a lélekért?” (Materializmus)

Szabó Lőrinc kötetében egy furcsa játék van: a lélek és a test egymáshoz fűződő viszonyát egy „harmadik” nézi, figyeli, és elemzi. Bemutatja test és lélek kapcsolatát, éles határt vágva a kettő közé. Viszont ez a „harmadik” elfogadja, hogy a lélek a testben létezik, a test által szolgáltatott érzékletekből, észleletekből meríti élményeinek alapanyagát. „A miért dolgozik a test a lélekért?” kérdése a kötet egészében jelen van, a  test és lélek közötti ősi bizalomra kérdez rá, viszont az ismeretelméleti pontosságra törekvés helyett elégikusan szemlélődve a nemlétezéssel való szembenézéssel próbálkozik meg:

„Igazi vigasznak már csak a /halál lehetne elég; / de mit ér a halál nyugalma, ha / nem érzem majd gyönyörét?” (Másvilág)

„Ki vagyok én? /Ami vagyok, alaktalan / folyna szét valami halálban, / de véletlen formát találtam

s most élek külön és magam. / Testem, szegény, / te vagy a teremtő edény, / aki egykor kimeritettél

a semmiből és segitettél, / hogy legyek a sok én közt én is Én.” (Testem)

A nemlétezés szomorú velejárója a „nem érzés” is. Szabó Lőrinc ontológiájában a halál után következik a Széthullás, mint visszahullás a semmibe. Az Én a halál után formátlanná, azaz testetlenné válik. Ez a filozófiai szempontból egyszerű gondolat végigvonul a kötet versein, és vonulása karneváli sokféleségként mutatkozik. Nem csak többféle szempont, de sok „szereplő” is felsorakozik. A verses Dialógusokban A Titok, a Halál, az Úr szólítottakként jelenlevők, témáként Szabó Lőrinc számára pedig kimeríthetetlenek.

A nemlétezéssel mint valamilyen pszichológiai teherrel való szembenézés a versekben egyfajta sztoikus (schopenhauer-i értelemben) létről való lemondással, beletörődéssel, nyugalommal jelenik meg. A létezés nyugalmának záloga a halál elfogadása – az így nyert győzelem erőt biztosít az élethez:

„halálvágyam, harcoltam eddig, / de most békét kötök veled, (…) / lelkemben sohasem pihensz: / rombolsz, de nem fájsz: érdekelsz.” (Győztes vereség)

A halál legyőzhetetlensége faramuci helyzet: az ember nem győzheti le. Szabó Lőrinc hisz ennek a képletnek a felbontásában, és abban, hogy az ebben rejlő paradox lényeg valamiképpen feloldható, átalakítható egy édesebb, kellemesebb pozitív csengésű Érdeklődéssé.

Tisztában vagyunk vele, hogy minden paradox gondolat sztoikus módon valamiképp megnyugtatóan kiiktatható. És nem a sztoikus életbölcsességeket szeretném megfúrni, és szofistát sem szeretnék alakítani. Mégis, számomra egyértelműen felmerül a kérdés, hogy ennek a létproblémának nem-e csak megoldhatatlanságát jelzi az, hogy az érdeklődés mint szemlélődő kíváncsiság, a dolgokra való rácsodálkozás lesz a válasz:

„Ugye? csak csodálkozni jó! / csak felejteni, hogy: vagy! / Nehéz tested, elpárolog, / kemény lelked megolvad. (…) / A többit már nem is tudod, / úgy elaltat a béke, / érzékeid s a túlvilág / titkos szeretkezése.” (Csodálkozás)

Milyen érdekes, hogy a Szabó Lőrinc számára a test végessége a lélek végessége, mégis a test képes valamit nyújtani: pillanatnyi-időleges felfüggesztését saját múlandóság tudatának. A halálfélelem felfüggesztésének idejében pedig az érzékek hozzáférhetnek a nem létezőhöz (túlvilághoz), méghozzá az erotika testi módján (szeretkezés). Vagyis a testnek vannak bizonyos kulcsai, melyekkel egy abszolúthoz, egy nem emberi szférához biztosít hozzáférést. A porhüvely maga az akadály, a teremtő, és a kincs. Egyszerre. Testben létezni minden, éppen ezért meghalni semmi. Didaktikus leszek, sőt ami rosszabb, dogmatikus: szerintem sokat tanulhatunk a Szabó Lőrinc poétikája által retorizált ontológiából, vagyis ebből a megverselt létfilozófiából. Másként tekintve esztétikából. Megtanulhatjuk, hogy a halálfélelem felfüggesztésében eltöltött idő az értékes. Közhely? Az idillben, a csodálkozásban, az elégikus poétizálódásban létezésről tudjuk, hogy az élet örömei közé tartozik. Viszont a halálfélelemmel, mint a nemlétezés okával és okozatával időről időre meg kell küzdeni. A halál egyszerre testünk vágya és lázadása a lélek ellen? Szabó Lőrinc verseiből ez derül ki. A sztoikus nyugalom mögött logikai változók állnak: test, lélek, a kettő közötti kapcsolatként az érzékelés. „A halál meg akar születni, / a hernyót megeszi a báb: / készül bennünk a tulvilág, / s mint anyának a magzatát, / ellenségünket, a halált, / gyermekünket, meg kell szeretni.” (Gyermekünk a halál) A halál-gyermek kihordása mindannyiunk feladata, bennünk készül el a túlvilág, melyhez éppen ezért nekünk van a legtöbb közünk. A túlvilág csak az élettel együtt, a létező számára létezik. Éppen ezért a létben az elmúlás is értékessé válik, és visszafelé hatva az idill, és a sztoikus nyugalom megalapozását is biztosítja. A nem létezés, ez a félelmetes dolog csak a létezők számára félelmetes. Elképesztő, mennyire tulajdonságok nélküli, egyszerű dolog a halál. A vég tudata azáltal teszi értékessé az életet (csodálkozással, túlvilággal egyesüléssel, erotikával), hogy alapvetően létezik, mégis időlegesen felfüggeszthető. Ebben a felfüggesztődésben pedig egyesülhetünk a túlvilággal, a nem létezés örömeit élvezzük. Eszerint az élet igazi esztétikai örömei mélyén a halál munkál? A kötetben keleti filozófiák is beemelődnek (Tao Te King, Rigvéda), azt hiszem azok is jelzik, milyen különleges, érdekes, keleti fűszerezésű, nirvánista filozófia ez.

És mit lehet mondani a Semmiért egészenről?
Semmiért egészen

Az Irodalmi Jelen azt írja:

„Szabó Lőrinc megírja a világirodalom egyik legkíméletlenebb versét (Semmiért egészen) arról, hogy azt akarja, a szeretett nő csak akkor éljen, vegyen levegőt, miután ő megérkezik, és bekapcsolja.”

(http://www.irodalmijelen.hu/05242013-0952/szabo-lorinc)

Az eddigiek tükrében a Semmi és az Egész keleti ízű filozófiai keretben lenne elképzelhető. De ki lenne ebben a versben a Te? Ki a semmiért egészen alanya, és ki az áldozata? A „Sorsom alkatrésze légy”, gondolata, a szeretett totális alávetése legalább annyira lehet egy férfi, mint egy nő gondolata. A szerető, a szerelem viszonyának képletében a Semmi teljességében alávetett „másik” az alávető zsarnok sorsbörtönében helyezkedik el. Objektív módon megragadott lényegétől megfosztott Valamivé válik. Már nem is valaki! Csak valami. „Bent maga ura, aki rab volt odakint”. Mi rejlik ebben a sorsban? Hol van ez a bent, és hol van a kint? Milyen törvényi erők és kényszerek működtetik akkor ezt a zsarnok-alávetett kapcsolatot? Eszerint a zsarnok felszabadítója elnyomottjána, hiszen a belső szabadságát teszi totálissá külső elnyomásával? És mi a helyzet a „…Világnak / kedvemért ellentéte vagy” soraival? Én vagyok (1), Te vagy (2), a Világ a harmadik. Ebben a helyzetben nem az alávetett és az elnyomó között van kapcsolat, hanem a Világban létező (1, zsarnok), Világ-ellentét (elnyomott, 2), és Világ (3) között. Megint dogmatikus leszek, bár a kérdőjel a végén csökkentse ennek ártalmait: Arra használja a halálfélelemben élő, hitét vesztett figura a szerelmét, hogy őt mint egy polarizáló elemet használja? Egy világban való eligazodást segítő ellentét-pólust? „Két önzés párbaja” kiváltható egy totális önzéssel? És mi történik akkor, ha felfüggesztjük azt a sugallatot, hogy itt valaki valakit alávet, és valójában a tiszta szerelem mindenkori képletének egyik felét látjuk. Eszerint ez a vers úgy képzelhető el, mint a szerelem önfeláldozása az egyik fél részéről – viszont mi van akkor, ha mind a két szerelemben lévő „fél” ezt a „verset vallja”? Így mind a ketten sorsuk alkatrészeként objektiválják a másikat. Közös sorsot hoznak így létre?

„Mint lámpa, ha lecsavarom, / ne élj, mikor nem akarom; / ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan / börtönt ne lásd; / és én majd elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd.”

A zsarnokság olyasvalami, ami megbocsátást követel. Elképzelhető, hogy a megbocsátás a cél, melynek minden alárendelhető. És mit kell elvégezni? Mire utal az „én majd elvégzem magamban”. Mit kell elvégezni, mi az a művelet, amelynek végrehajtása a zsarnokság megbocsátását eredményezheti? Ez egy nagy enigma. Sokkal valószínűbb, hogy az én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd egyszerűen arra utal, hogy én majd elvégzem azt a lelkiismereti munkát, hogy Te meg tudd bocsátani azt, hogy elnyomlak. Az egyikben feloldott másik, a zsarnokban feloldott elnyomott személy megbocsátását a zsarnok teremti meg. Nem lehetetlen ez? Nem totális őrültség a megbocsátást, mely eleve egy fájdalmas, bűnös eseményt követő aktus/gesztus irányát megfordíthatóvá tenni? Sőt, teljesen szétroncsolni a megbocsátás fogalmát, hiszen itt szó sincs már megbocsátásról: a vers végére a megbocsátásnak köze sincs már semmilyen másikhoz. A „megbocsásd” végén az igei személyrag, az egyes szám második személyű jel valójában már senkit sem jelöl. Visszautal arra, hogy aki zsarnok, aki magában hajtja végre az önmagának megbocsátást – mely eleve kettő különböző elnyomó lelkiismeretet feltételez, és feltételezi a bűntudatot is. Fel kell tenni a kérdést: szólhat-e ez a vers az önszeretetről? Egyébként a kötethez sokkal jobban illene egy Önmegbocsátást, önmagával foglalkozó szeretet verse, az Én-Szeretet, az Én-szerelem lírájának valamilyen lenyomata, mint az emberek közötti szerelem verse. De vessük el ezt a gondolatot, és maradjunk a szerelmi líra keretében / történetében.

Ebben az esetben is a vers végi „elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd” teszi számomra zseniálissá ezt a verset. Nincsen semmilyen másik, eddigre legalábbis. Autonóm másik hiányában a bűnbocsánat „joga” is a zsarnoké. A megbocsátás munkája, a felfüggesztett törvény, tehát a törvénytelenség világa ijesztő. És mi van, ha ketten egyszerre vallják ezt a verset? Lehet ezt a verset egyszerre ketten vallani? Ha ezt elképzeljük, tehát ha egy (heteroszexuális példa) férfi és nő is ezt vallja, a maguk maguk kisajátító bűnének feloldozási joga mindig kisajátítódik a másik által. És így mi marad? Dogmatikus válasz: Mindenkinek magának kell először megbocsátania a másik kisajátításának bűntudatát.