1.
Egy némileg abberált, és szürreális történetet szeretnék elmesélni a kedves olvasóknak. Nemrégen történt meg velem, és még nem egészen ocsúdtam fel abból a meglepetésből, ami ennek az esetnek a kapcsán ért engem. Régóta dolgozok a nemzetbiztonsági hivatalnak, és láttam már egy-két cifra esetet, megmondom őszintén olyan dolgokat is, melyekről sajnos nem tudósíthatok. De ez a legutóbbi történet minden korábbi elképzelésemet felülmúlta. Nincs az a fantázia, mellyel hasonlót magamtól ki tudtam volna találni, és ismét rájöttem, hogy a legcifrább történeteket mindig a valóság produkálja.
Parlamenti jelentések írásával foglalkozom, egyszer-egyszer van, hogy bedobnak a mélyvízbe, a nagykutyák közé, és olyankor megfigyeléseket is végezhetek. Ezek ilyen titkosszolgálati munkák, embereket kell néznem, kifigyelnem a szokásaikat, meg hasonlók.
Tavaly decemberben kezdődött ez a megbízatás, melynek kapcsán most tollat ragadtam.
Létezik ma egy ügyosztály, RADÓ013 néven, mely rádió és telefonlehallgatásokkal foglalkozik. Magam is ebbe a csoportba kerültem. E-mailben tájékoztattak, hogy a nyugati pályaudvar épületében lévő csomagmegőrző 212-es szekrényét nyissam ki, és megtalálom a legfrissebb feladatomra vonatkozó információkat.
’A szekrény zárjának kódját egy bizonyos szépirodalmi regény egyik lapjának sorkezdő betűből összeolvasott szócska zsidó gematria szerinti összegének gyökvonás utáni maradékának 212-vel osztott összege adja meg.’ – írták e-mailben. Felcsaptam a kódkönyvet, melyet a céghez kerülésemkor nyomtak a kezembe, és megkerestem az ’egy bizonyos szépirodalmi regény’ kódhoz tartozó műcímet. Ugyanis használatos ’az a bizonyos szépirodalmi regény’, meg ’az a bizonyos sci-fi regény’, meg ’egy bizonyos krimiregény’, meg tucatnyi ehhez hasonló kódnév a különböző művek álcázására. Ezeket még régen megtanultam, egy 100 oldalas tesztet kellett írni belőle, de eddigre elfelejtettem, hogy pontosan melyik könyvet is kellenék felütnöm a könyvtárban.
Végül Stendhal Vörös és feketéjének egy bizonyos kiadása volt szükséges, megtaláltam a kódot, és kinyitottam a szekrényt a nyugatiban. Találtam egyA4-es lapra újságok betűiből összeragasztgatott szöveget, megnéztem a csatolt fotót, és először majdnem elájultam. Aztán elolvastam a lapot.
Hihetetlen állításokat fogalmaztak meg megbízóim, olyan dolgokat, melyeken utólag csak nevetek, ha a történet egészére gondolok.
A belbiztonsági kormánybiztos egyik verőembere a parlamenti ülésterem székeit fűtő szellőzőaknában ugyanis, egy emberi agyat talált.
2.
Ki kellett derítenem, hogy kié. Hogy hogyan került oda. És, hogy kinek a fejéből hiányzik. És ha a történetesen már halott személy fejéből hiányzik, akkor az a halott, ki által lett halott.
Emlékszem, vagy másfél óráig álltam a hidegben a nyugati térnél, és csak cigarettát gyújtottam cigaretta után. Próbáltam körüljárni a problémát. Azt, hogy az agy egy politikusé legyen, több aspektusból eredően is kizártam. Részint, a politikusok agya feltehetőleg sokkal nagyobb beszédközponttal, és sokkal kisebb igazságérzet nyúlvánnyal rendelkezik, mint a mellékelt fotón szereplő agy. Másrészről pedig, az utóbbi időben a kampány ellenére sem kezdtek el a szokásos hülyeségeknél nagyobb hülyeségeket beszélni a kedves kartársak.
’Ha az ügyet nem tudom megoldani’ – gondoltam, ’akkor végem’. A hivatalnál csak a 100%-os eredmény volt az eredmény, minden ettől eltérő esetleges problémamegoldási arány ugyanis egyenlő a halállal. ’Ha nem sikerül a munka, a Dunában alszom’. – jutottam erre végül.
Villamosra szálltam, hazamentem, és napokig csak hánykolódtam az ágyon. A barátaim próbáltak ugyan segíteni rajtam, egy kis életet lehelni belém, de ezekről a titkos megbízásokról sosem mesélhettem nekik.
Végül csak rászántam magam, és a titkos újságírói igazolványommal elmentem a parlament épületébe, ahol magamat takarítónak álcázva bemásztam a szellőzőbe, és végigjártam a fűtésrendszer csőhálózatát.
Az első, és a második járattal kezdtem. Azokban nem találtam semmit. A nyomozati munka végére hagytam a harmadik szellőzőjáratot, melyből az agy előkerült.
Négykézláb kúsztam-másztam, mialatt Magyarország legismertebb politikusai fent a legújabb törvénytervezetekről vitatkoztak, kis létszámban. Nagyon féltem. Ha lebukok, valószínűleg a végét is jelenthette volna: nem csak a karrieremnek, hanem az életemnek is.
UV-lámpával, spektrométerrel próbáltam lassan minden zugot átvizsgálni, esetlegesen fellelhető ujjlenyomatok, vagy testnedvek után kutatva. Végül, az egyik sarok után, egy aprócska mélyedésbe nyúltam. Egy pléhlemez állt az utamban, és a kezemmel benyomva orrfacsaró bűz csapta meg az orrom. Tudtam, hogy baj van.
Elhajlítottam a pléhlemezt, és megpillantottam Magyarország egyik legismertebb politikusának kihűlt, bűzölgő holttestét.
Elájultam.
2+1
Lassan magamhoz tértem, és konstatáltam, hogy ’oké, ez az ember az, akinek a módosító-indítványáról éppen most a fejem fölött vitatkoznak’.
Ott hagytam a holttestet, és egy nyolcadik kerületi telefonfülkéből értesítettem az operatív csoportot, hogy kezdjenek a hullával valamit. Ittam egy kávét, kinyitottam az ország legismertebb ingyenes napilapját, és hatalmas szalagcímben láttam, hogy ’eltűnt, és családtagjai sem tudnak az ország egyik legismertebb politikusáról semmit. Indítványáról ma nélküle tárgyaltak’. ’Alakul a botrány’, gondoltam, ittam három cent olcsó töményet, és magam mögött hagyva a belváros zaját, kiskörúti lakásomba vonultam, hogy hosszú órákat tudjak a problémán agyalni.
Újraolvastam a levelet, melyet a megbízóim küldtek. Nem jutottam előrébb. Végiggondoltam a test tulajdonosának politikai elhelyezkedését, legfrissebb botrányait, lehetséges ellenfeleit. De ebből nagyon sok volt.
Már éppen a kétségbeesés szélére kerültem, amikor megcsörrent a telefon, és egy búgó női hang szólalt meg. ’Háló. Ön nyomoz az agy után?’
Csak ültem. Cselt sejtettem a háttérben. Aztán válaszoltam: ’Az attól függ, ki kérdezi’.
Ő is cselt érzett. Mindenki cselt érzett, egy hatalmas paranoiás kémregénybe illő telefonbeszélgetésbe kezdtem a nővel, és három óra bájcsevegés után mondta el, hogy ő a test tulajdonosának özvegye.
’A férjemnek nem volt nagy agya, igaz?’ ettől a kérdésétől zavarba jöttem. Mégis, egy expolitikus hulla özvegyének már etikai szempontból sem mondhatok semmit a férje belső szerveiről, de ezzel a kérdéssel aztán végképp érzékeny pontra tapintott. Jól fejlett értékítéletem cserbenhagyott, és inkább egy személyes találkozót kértem, hogy kifejthessem a férje agyméretével kapcsolatos aggályaimat.
Este 7kor találkoztunk. Rövid séta után meginvitáltam egy italra, és elmondtam neki, hogy a férjének szerintem teljesen átlagos agya volt. A nő zavarba jött, láthatóan megijedt. ’Biztosan a férjemről van szó?’ kérdezte. Megnyugtattam, hogy több mint valószínű, a férje a halott.
A nő végig hűvös volt, megadta a telefonszámát, és kért, ha bármiben a segítségemre lehet, csak keressem meg. Megemeltem a kalapomat, és elegánsan távoztunk. Még este bejelöltem facebookon, majd nyugovóra tértem.
4.
Éjszaka rímálmok gyötörtek, egyre és egyre törtek rám, nem tudtam mit kezdjek velük, csak jöttek és közben az ágy, pedig felborult velem, belezuhantam egy lyukba, és eltört ott lent a kezem, nem volt hatásköröm, és pár agy vett üldözőbe, elszállt belőlem mind az öröm, mint menekültem egy öltözőbe. Az öltözőben az özvegy csücsült, ruhátlan válla kivolt, de egy madárka hangosan fütyült, nem hallottam hogy ki volt.
Pedig elsuttogta ki a tettes.
Kiszaladtam, menekültem, a parlamenti lépcsőkön át. Olyan meleg volt ledobtam magamról minden ruhát. Aztán szakadni kezdett az eső, és bajba kerültem, nem volt sem esernyőm sem kabátom hát egy kapualjba ültem. Ott egy férfi kijött, és kalapot emelt, ránéztem felnéztem, hát nem én vagyok? Nyomomban jött ki a nő, és köszönt: ’akkor majd facebookon’.
Megijedtem magamtól, szaladtam, agyakkal nyomomban, úgy döntöttem inkább felébredek. Nyomban.
5.
Akkoriban, ha egy-egy ügyön dolgoztam, gyakran voltak rímálmaim. Ezekből az éjszaka közepén, verejtékezve ébredtem fel, de az utolsó szavaik gyakran még órákig a fülemben csengtek.
Nyom. Csak erre tudtam gondolni. Szükségem van egy nyomra, amin elindulhatok.
Egy szálra, amivel az egész ügyet felgöngyölíthetem, békönbe tekerhetem, és megsüthetem. Éreztem, hogy szükségem van egy aprócska fogpiszkálónyi nyomra, amivel ezt a békönbe tekert problémát átszúrhatom, és egy sütőre, amelyikre megsüthetem. És szükségem van időre is, mire átsül.
Mint ezeken gondolkoztam, megcsörrent a telefon. Mátyás volt az, a nemzetbiztonságiaktól, és elmondta, hogy valaki robbantással fenyegetőzött. Felrobbantja a parlamentet, hogyha nem küldünk egymilliárd forintot egy Seychelle-szigeteki számlára. És, hogy nem fog szarozni. Meg hogy legyünk észnél. Meg, hogy ne agyaskodjunk.
’Végre! A gyilkosok jelentkeztek!’ kiabáltam a telefonba. Mátyás megnyugtatott, és elmondta, hogy innentől kezdve életbe lép a 212-es kód. Minden áron meg kell találnom a banda fejét. Aztán közölte, hogy amúgy nem találták meg a bombát, de kiürítették a parlamentet. Pénzt viszont nem fognak utalni, mert robbantás esetére, ’legfeljebb kiírunk egy közbeszerzést az új parlamentre. kiváló.’ szöveggel küldtek válasz e-mailt a miniszterelnöki hivatalból.
’Bemértétek a hívást?’ kérdeztem, és Mátyás mondta, hogy egy lakatlan belvárosi házból érkezett. ’A helyszínelőket már kiküldtük. De jobb lenne ha te is körülszaglásznál’
Szóval eljött az ideje, hogy nyakamba vegyem a várost. Elindultam, bele a friss, téli zsibongásba jól. Megreggeliztem olcsó péksüteményekből, és megkerestem a házat. Rossz környéken volt. Körbeszaglásztam, de nem éreztem semmilyen jellegzetes parfümnek az illatát.
’Üdvözlöm nyomozó’ üdvözölt az egyik nyomozó, mint egyik nyomozó a másikat. ’Nincs új a nap alatt’ mondta, és körbevezetett a helyszínelés helyszínén. Kérdeztem őket, hogy mit találtak, és mire jutottak, meddig, és mikor, de csak a fejét csóválta, mondván, ebben a lakásban egy darab láb-, kéz- vagy ujjlenyomatot nem találtak. Kicsit megcsóváltam a fejem, aggódni kezdtem, és inkább a helyszínelőktől távol, vagyis inkább felettük kezdtem a többszintes téglaházban sajátos nyomozati módszereim kibontakoztatásához.
Régen, mikor a RADÓ013-hoz kerültem, én még rendes kiképzésben részesültem. Megtanítottak krumplit és hagymát pucolni, és tisztában voltam azzal, hogyan lehet kicserélni az ágynemű- valamint a párnahuzatot. A régi iskola tanított meg arra is, hogyan kell helyesen végezni a nyomozati munkát. Egyedül.
Felslattyogtam a második emeletre, ahol a helyszínelők már végeztek, és belevetettem magam a szoba elrendezésének, a kitört ablaküvegcserepek, és a fal dőlésszögének, valamint a padlón lévő kőmorzsalékok tanulmányozásának. Találtam egy-két érdekességet, de nem tulajdonítottam nekik jelentőséget.
De a jó nyomozónak a nevében is benne van: nyom-ozó. És a nyomok tekintetében nem lehet válogatni.
Szóval kimentem az épület elé, kezet mostam a helyszenelők lajtoskocsijánál, elszívtam egy cigarettát, visszamentem a házba, és megtaláltam a nyomokat.
A plafonon.
5,5.
Régen tanultam. Ha nincs nyom, nézz az égre. És valóban. A plafonon koromnyomok voltak, mindenfelé koromnyomok, avatatlan szemek számára rendezetlen összevisszaságban. Csakhogy én nem voltam avatatlan szem. Vagyis, szemek.
Egy ritka izraeli partizán kódrendszer alapul ezen a módszeren. A RADÓ013 Alapvető Titkosírások Szervezetünknél című könyvében is szerepel. Egy szoba plafonján ha megfelelő távolságra megfelelő módon öngyújtóval kis fekete foltokat égetünk, üzenetet hagyhatunk hátra, és aki ismeri a geometriai kulcsot, amellyel megfejthető, az könnyen megérti az üzenetet. Ezt a ritka módszert a héber ábécé írásképét ismerőknek sem egyszerű megfejteni, de én gyakorlott voltam. Mert számunkra kötelező volt. Szóval gyakoroltam.
És nyilvánvalóvá vált. Bármi is zajlott körülöttem, szinte biztos, hogy a szervezetünk testéből, belsejéből akart üzenni számomra, vagy valaki más számára valaki.
Elővettem a telefonomat, lefotóztam a plafont, elköszöntem, hazamentem, és egy-két olvashatatlan rész kivételével otthon desifríroztam a kódot. Az olvashatatlan karaktereket kettőskereszttel jelöltem:
’ 6HAT6 - Ne higgy nekik. Áldoz#t v#gy. #z #gy ##m#. Csak bele #k#rnak keverni # sz#rb#.
És itt a kód hirtelen véget ér. A titkosírásban a mondat elején egy szám jelöli, hogy az üzenet hány mondatból áll, és e szerint még kellene lennie két mondatnak. Alaposan megnéztem a fotókat , és elhűltem: a titkosírás fennmaradt részének helyén csak vizes csillogást láttam. A kód maradék részét lemosták a plafonról.
Engem meg úgy kellett a padlóról felmosni. Csak ültem, a fotelembe roskadva, magamra maradva, egyedül. Azon törtem a fejem, hogy vajon a szervezet, idegen izraeli titkosügynökök, egy kém, vagy ki akar nekem üzenni?
Sehogy sem passzol össze egy politikus agya, kihűlt holtteste, a szexi, de szintén hideg özvegye, egy robbantással fenyegető terrorista, a módosító-indítványos parlament, a Radó013, meg ez a kód.
Kibontottam egy üveg piát, csak feküdtem, cigarettáztam, nem tudtam mit kellene csinálni. Már majdnem álomba sírtam magam, mikor láttam, hogy üzent a nő facebookon. Hogy ’azonnal látni akarom magát, érzem hogy bajban van’.
Nagyon meglepődtem. Megbeszéltünk egy találkozót, este tizenegyre, a belvárosba.
Találkoztunk, és agyonbeszéltük a problémát.
7.
’Nézze, magának lehet segítségre lenne szüksége.’ mondta. ’ És mi van akkor, hogyha a szervezeten belülről üzentek magának?’ kérdezte. ’De miért, miért üzenne nekem bárki is?’ kérdeztem vissza.
Kérlelni kezdett, hogy mutassam meg neki a kódot. Megmutattam, de ő sem jutott sokkal többre, mint én.
„#z #gy ##m#.” - Ezzel a mondattal próbált valamit kezdeni.
’Nézze’ mondta, miközben átnyúlt az asztal fölött, és szinte kibuggyantak a mellei: ’valami, aztán egy zé, aztán valami, és gyé. Az ügy?’
’Vagy az agy’. – mondtam. Erre ő egészen elsápadt, és harapdálni kezdte az ajkait.
’És mi van, ha valaki azt akarta magának üzenni… hogy „az agy kamu”?’ Erre rá sem néztem, csak bámultam az asztal lapját. Természetesen otthon magam is erre az olvasatra jutottam, de nem hittem el, nem mertem magamnak sem bevallani, hogy ez lehetséges. ’Mire gondol?’ kérdeztem.
’Szóval, maga látta egyáltalán, valójában azt az agyat? Hogy tényleg nem volt ott a férfi fejében? Megnézte jól a férjem fejét? Biztos hiányzott a férjem agya?’ kérdezte.
’Arccal a sárban feküdt a csatornában. Nem annyira néztem meg, hogy hiányzik e a férjének az agya.’ erre ő: ’Hát a férjemnek nem volt túl sok sütnivalója. Csodálkoznék, ha bármit is ki tudtak volna szedni a fejéből.’
És igen. Ezen a ponton a nő rávezetett egy problémára. Miért is lenne bárkinek szüksége arra az agyra?
’De hölgyem. Eszerint, akkor… most mi van?’
Az új tézis szerint, az agy még mindig ott volt a férfiban. De az, hogy a holtteste mit keresett a csatornában, szintén problémák elé állított.
Elköszöntünk a nővel egymástól. Az arcán az alkalmi nyomozók lelkesedését láttam. Az új felfedezésének vágyát. Meg egy kávéfoltot az ajkai fölött.
54.
Hazamentem, és begubóztam. A fotelben ültem, álmosan, félálomban. Próbáltam a nővel közös napokat, az agyról agyalás napjait egymástól szétválasztani. Eszembe jutott a rímálom, és az, hogy a nő álmomban megmondta, hogy ki a gyilkos. Szinte tökéletesen sikerült felidéznem az álmot, és majdnem meghallottam, hogy ki a gyilkos, de ekkor a testem elernyedt, és az álmoknál mélyebbre, a sötét és komor mélyálomba zuhantam.
Másnap reggel, sajgó fejjel ébredtem. A tükörbe néztem. Próbáltam magamra ismerni. Ki is vagyok? Egy kettősügynök? Egy átvert, bepalizott fickó? Egy férfi, akit csak egy nő szédítget? Vagy csak egy báb?
Ültem az ágyam szélén, a füstös, reggeli félhomályban. Ébredés óta a harmadik kávém, és a negyedik tábla mogyorós csokim kezdtem meg.
Összeszedtem magam, és sétálgatni kezdtem fel-alá a szobámban. ’Megoldás, megoldás , megoldás, megoldás’, mondogattam magamnak, de mindhiába.
A másodikon laktam akkortájt, egy bérházban, és a belső udvarról minden behallatszott. Gyerekek játszottak odalent. ’Erre csörög a dió, arra meg a mogyoró’ kiabálták, mint akiket nyúznak.
Én fent tépelődtem a szobámban. Énekhangjuk csak lassan ért el az agyamig. Részben, mert gyakorlatilag élvezhetetlen sikongatások, és szaladgáló cipőcskék hangjára való érzéketlenséget neveltek már a kiképzésemkor belém, másrészt meg mert csak az agyon kattogtam. ’Erre csörög a dió, arra meg a mogyoró’. Énekelték odalent.
Éreztem, hogy zsíros a fejem. Meg hogy ideje megfürödni. Kicsit lehiggadtam. Elmentem a kádig. Megnyitottam a csapot, és mikor belehegyeztem a lábujjam, belém hasított a felismerés. Majdnem kettészakadtam tőle.
’Erre csörög a dió, arra meg a mogyoró’.
És megoldottam az ügyet.
10.
Eszem ágában nem volt csapdába sétálni. Ittam egy pohár vizet, leültem, és mindent végiggondoltam. Hogyan fogom a helyzetet lépésről lépésre felgöngyölni.
Telefonáltam Mátyásnak, hogy délután feltétlenül találkoznunk kell. Írtam a nőnek, hogy este nagyon örülnék, ha csatlakozna egy kávéra, mert még mindig el vagyok akadva az ügyben.
Mátyással gyorsan megbeszéltünk mindent. Lépésről lépésre haladtunk.
Aztán este a nővel találkoztam. Meghívtam a kávéra, mindent elmondtam neki a tervek szerint, és csak csöndben ültünk. Kezével a kávéscsészén babrált, és jobbra-balra ingatta a fejét, miközben az ajkát harapdálta.
’Akkor, véget ért, nyomozó? Ennyi volt? Nem lesz több segítsen hölgyem, találkozzunk, hölgyem, igaz?’
Azt hazudtam neki, hogy ’nem tudom, hogy mire gondol’. Aztán lassan felállt, kiment a mosdóba, és visszajött.
’Nézze. Nem tudom, miért kellett ezt csinálnia. Rávezetnie engem a dolgokra. Saját magát árulta el.’ mondtam. És amit erre válaszolt, azt soha életemben nem fogom elfelejteni.
’Lehet, hogy maga tetszett meg nekem nyomozó, lehet, hogy csak a bűntudat gyötört. Az, amikor első este találkoztunk, örökre nyomot hagyott bennem. Mikor ültünk, maga, az üldöző, és én, az üldözött; akkor nagyon, nagyon szépnek láttam magát. Olyan fényt láttam a szemében, amilyet még sohasem korábban, senkiében. Egy pillanat alatt, tényleg teljesen megértettem magát. És utólag visszagondolva, már ezért megérte ezt csinálni.’
’Azt tudja-e, hogy a belbiztonságiaknak fogalma sincs arról, hogy maga csinálta, az egész álterrorista robbantás-frásszal és azzal a hülye kóddal, meg az egész színjátékkal azt akarták elérni, hogy valahogy magára terelődjön a figyelmem. Megtalálták a holttestet, és kezdeniük kellett vele valamit. Az volt a tervük, hogy el ál-nyomozást szerveznek, és én lettem a nyomozó, akivel végül kitaláltatják majd a történetet. Végig azt hitték, hogy politikai gyilkosság történt, és mint ilyet senkinek sem varrhatták volna a nyakába. Magát választották. Az idióták. Ha tudnák, hogy valóban maga volt.’
’Nem tudják, nyomozó?’
’Találkoztam délután az egyik összekötőmmel, és elküldtem a francba. Hogy máskor ne szórakozzanak. De ő sem tudott az egészről semmit. Most nyomoz. Lehet, hogy nem így volt. De a RADÓ013 magára terelte a figyelmem, és végül, valóban maga volt a tettes. Azt hiszem, ebben a történetben senki sem volt fair.
’Tudja, a férjemnek nagyon kicsi agya volt. Nem voltam vele boldog.’
’Nem érdekel, hogy miért ölte meg. Végülis, elképzelhető, hogy meg sem ölte, igaz?’
A nő csak nézett rám, és mosolygott. Majd felállt, adott egy csókot, és kisétált a kávézóból.
Mátyás felől azóta semmit nem hallottam. Kaptam egy levelet a RADÓ013 megszűnéséről. Valószínűleg kirúgtak.
A nőt nem csukták le. Gondolom kitalált a belbiztonsági hivatal egy másik balekot. Hivatalosan még mindig zajlik a nyomozás, de feltételezem most másik nyomozóval próbálnak egy szürreális koncepciós nyomozás keretében a nemlétező gyilkos nyomára jutni.
Mert a nő szabad. Épp az előbb lépett ki a fürdőszobámból, a haján vizes törülközővel. És kérlel, ha végeztem ezzel az emlékirattal, akkor majd mutassam meg neki.
Az a tervünk, hogy megszökünk. Talán Amerikába.
