Szinkronrendező

„Kedves nézőink! Következzék Kádár Zolika történtének negyedik, és egyben eddigi legdrámaibb epizódja” – mondja be a hang, majd felállok a fotelből, és eloltom a tévét. Koszos trikóban vagyok, mert az éjjel okádtam egyet véletlenül. Az egész estémet a gyerek fizette a szomszéd szobából. Át is kopogok hozzá, hogy ébren van-e. Igen, ébren van, csak nagyon fáj a feje. Megkérdem, hogy lejön-e velem reggelizni, bár nehezen érti amit mondok. Nem hiszem hogy azért, mert értelmetlenül beszélek. Szerintem lágy az agya.

A főtt tojást ütögeti a villával, és üres szemekkel bámul ki az ablakon. A tányérján bacon és mustár, meg egy szelet kenyér. A lányról beszél, akivel az estét töltötte. Teljesen belezúgott. Szerencsétlen. A lány itt dolgozik, ez a dolga, hogy a hozzá hasonlókat megkopassza. „A Bank mindig nyer” – mondom, és úgy röhögök, hogy majdnem a torkomon akad egy omlett-darabka. Ő nem röhög. A tojást még mindig nem tudja megpucolni, és a kemény tojáshéj-reszeléket próbálja a fehér buggyanásról lemorzsolgatni. Felidegesíti. A keze remeg, tiszta ideg. „Miért vagy ideges zolika?” – kérdezem, ő meg csak néz rám, félig nyitott szájjal, és nem válaszol. Fura gyerek. Magának való.

Délben a hotel medencéjében úszkált, ahelyett, hogy a partra ment volna. Pedig nem klórozzák rendesen, még elkap valamit. Egész nap vele vagyok. Meghív egy koktélra – cocktail – meg egy szendvicsre is. Fogalmam sincs, honnan lehet ennyi pénze. Igazából azt hiszem, ő sem tudja pontosan. Remélem nem bűnöző. Bár ez kizárt. Jó gyerek ez a Zolika.

Délután néhány órát alszunk, és csak este találkozunk újra. „Na ma megint kaszinó?” – kérdezem, erre csak röhög, inkább vihog, és kapkodva rávágja, hogy igen. Nagyon frissnek tűnik, mint egy fáról letépett körte. Van is ez a mondás, vigyorog mint egy körte… vagy az alma vigyorog? Ezen gondolkozom, mikor a kaszinóba érünk - Péntek este van, csúcsforgalom van, buli van. Olyan mintha itt mindig péntek lenne. A krupiék, meg a kurvák... és mind azért, hogy megkopasszák az embert. Ócska egy népség.

Itt van a tegnapi csaj is. Ez a lány, odaboronálja magát a Zolika mellé, kidobja amiben mellben erős, és ráveti magát, majdnem széttépi a fogaival, ahogy a nyakába liheg, az meg csak dobálja a kockát, szórja a pénzt. Néha felmegy a szobájába, nemtudom, mennyi pénze lehet ott, és csak iszik, játszik, iszik. Játszik, aztán ha elfogy a pénze, felmegy a szobájába. Aranyból lehet az a szoba, vagy zsetonok jönnek a vécéből ha lehúzza, és zsetonok ütköznek a szarnak, vagy dollárok, honnan van ennyi pénze ennek a gyereknek?

Aztán egyszercsak elmegy a nővel. Nemtom mi a nő neve. Elmegy, és egy óráig nem látom, már éppen hiányolni kezdem az én barátomat, mikor visszaérkezik. Éreztem én ám előre, hogy baj van, de hogy ekkora! Sírva jött vissza. Sírva! Mi lelhette ezt a szegény haveromat, ezt a Zolit: „aranyember haverom, mivan veled?” – kérdeztem, ő meg csak hüppög, hogy kirabolták, kirabolták, nincs több pénze. Kérdezem tőle, hogy biztos nem-e ő szórta el a pénzt, de csak csóválja a fejét, hogy ő ugyan nem. A szemében láttam egy-két furcsa villanást átsuhanni, meg mintha bekattant volna valami az agyában az előbb, de semmi különb. Hát az ilyen nagy bűnüldözések előtt ki szokta tudni megmondani, hogy mi lesz? Szerintem ezt maga a jóisten se tudja, csak gondol egyet, rábök valakire, és abból rögtön gyilkos lesz, vagy huligán, vagy áldozat. Nem így van ez?

Mert akkor aztán mondom neki, hogy nem-e a nő miatt volt? Mondja erre, hogy nem, mert azzal elment a lányhoz, de nem volt semmi, mert már az ágyon feküdtek, és minden rendben ment, csakhogy ő neki aztán valami csak nem működhetett jól, mert a lány megunta a dolgot, és otthagyta a csodába. Hát azért, én a biztonság kedvéért rákérdeztem a bábára: „voltál már lánnyal haverom? Tudod hogy mit is kellene velük csinálni?” – erre meg úgy bemérgesedett, mint reggel a tojáshéj miatt, majdnem el akarta harapni a torkomat. Csitítgattam, hogy „jólvan pajtás, haverom, csak megkérdeztem” de nem tudtam őt lenyugtatni. Fölment, valamelyik szobába, vagy hova, én azt nem tudom, és fogalmam sincs hogy miért de eltűnt. Fogta magát, meg minden cuccát, és elment.

Pedig most óriási baj van. Mert a lány, akivel elment a zolika, majdnem meghalva a szobájában fekszik. A zolika akarta-e megölni? Azt én igazán nem tudom. Nem is ismerem a hozzá hasonló embereket. Tudtam én előre, hogy ezzel a gyerekkel van valami. Láttam a szemében! Most a lányt próbálják összekaparni, de az se normális, lehet csak színészkedik, vagy bánata van a Zolika miatt.
Ki érti ezeket az embereket?

- Van még valami mondandója? Ha nincs, akkor végeztünk a jegyzőkönyvvel.

- Nincs biztos úr, ennyi, ennyi. Ennyit gondoltam elmondani.

Erről szeretnék írni. 

A Sipos Pál sztoriról röviden: az Elte Ságvári Endre (ma Trefort Ágoston) gyakorlójában tanított 82 és 89 között magyar-töri szakos tanárként, táborokat szervezett, és több esetben, rendszeresen molesztálta a diákjait. Ez néhány szülőnek a tudomására jutott, és az iskolavezetéssel közösen ultimátumot intéztek Siposhoz, aki azt elfogadta. Elhagyta az iskolát, és a pedagógusi pálya után az MTV-nél kezdett dolgozni, ahol szintén többen tudtak a múltjáról. És ennek ellenére jogi felelősségre-vonás nem történt.

Az ügyet egy a 444.hu-n a múlt héten megjelent nagy lélegzetvételű riport robbantotta ki. Azt furcsa érzés volt végigolvasni, ugyanis Siposnak még a nevét sem közölték (végig S.-ként hivatkoztak rá) továbbá érezhető volt a megszólaltatott áldozatok, egykori munkatársak közléseiből is az, hogy az elkövetőről mindenki jóhiszeműen nyilatkozik. Egyszerre szerették, és gyűlölték.

Részben ezért is a helyzet nagyon összetett. Több szakértő is felhívta rá a figyelmet, hogy nem véletlen, hogy csak a 25 éves büntetőjogi elévülést követően kezdtek el nyíltan beszélni erről az esetről. Sem az egykori áldozatok, sem a munkatársak, vagy akik tudtak a dologról, nem akarták, hogy az egyébként jó ember és zseniális tanár életét az ügy kettétörje. Ez csak az áldozatok szemszögéből elfogadható. Viszont nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy felmérjük: egy ilyen zaklatás önmagában is borzasztó, a jogi felelősségrevonó procedúra, és az egyéb meghurcoltatások pedig akár katasztrofális lelki/szellemi következményekkel járhatnak. És talán nem is igazán az elkövető, hanem az áldozatok kárára.

De megjelentek olyan értesülések is, hogy a botrány a pedagógiai pályát követően, az MTV-nél való munkája során a vágószobákban folytatódott. És óriási botrány ez: lelki, szellemi, társadalmi.

Nem mertek szólni? Nem akarták derékba törni a karrierjét? Iszonyú felelősség lehet egy ilyen információ birtokában élni, egy bántalmazót ismerni, és tudni róla, hogy miket követett el. Persze a hit illékony dolog: nem elhinni egy ilyen információt... na ehhez mindenkinek joga van. A 444.hu-s interjúban Sipos maga letagadta az MTV-nél elkövetett gyermekmolesztálásokat. És ezen nincs mit csodálkozni. Lehet, hogy ő a maga személyes történetére csak így tud rátekinteni. Így tudja megélni a saját drámáját, lebukással, megváltással, megváltozással. Így teljes a manipuláció, az éveken át véghezvitt ön- és közmanipuláció, melyben saját életének katasztrófája (ő maga is bántalmazott volt gyermekkorában) egy óriási botránnyá lett.

Ezt az embert kollégái, tanítványai becsülték, szerették. A róla alkotott képhez is mindenkinek joga van.

Ahogy ahhoz is, hogy valaki ne beszéljen, ha tud egy ilyen esetről... az áldozatoknak pedig? Nekik végképp mindenhez joguk van.

De hol van a jog akkor, mikor egy ilyen országos botrány kirobban? Ha Sipos az mtv-ben is folytatta a molesztálásokat, a jogászok szerint nem lehet elévülésről beszélni. 

És most, hogy egy ország tud a botrányról... most mi lesz?

Mert jelenleg nem csak egy elitgimnázium félreeső folyosóján, meg a bántalmazott gyerekek szülei között suttogva, hanem országosan, minden létező médium által leközölve, feketén-fehéren előttünk van az ügy.

Most mi lesz?

Hát igen, folytassuk ott, ahol tegnap abbahagytuk, mégpedig, hogy ifjabbik Kádár Zolika (az idősebbet nem igazán ismerte, isten nyugosztalja) a spanyol Melaneras szigetén koktélját elfogyasztandó a büfébe indult. Útközben igencsak megszemlélték őt a hotel egyéb lakói: bmw-s baseballsapka, reklámpóló, és fürdőnadrág volt rajta meg a papucs, amivel még az anyja vegzálta, hogy el ne felejtse elcsomagolni.

A bárban változó korú és nemű emberek táncoltak könnyed lanzs zenére, kézfejeiken aranyékszerek, gyűrűk, és ezüstnemű váltogatva csörgött a zene ritmusára. Egy kisebb társaság kalóznak öltözve a Kalózbálból érkezett, de voltak még esküvői ruhában is hölgyek, ahogy lánybúcsút, meg legénybúcsút is ültek néhányan. „ A bárban kaszinó üzemel” – felirat.

A hoszteszek kedvességétől ellágyulva szürcsölte Zolika a kis napernyős koktélját, amikoron a mosdóból visszaérkezett a korábban az autóból kikászálódott lány. Most (vagyis akkor) orra körül púder- és egyéb pornyomok látszódtak a romantikus-fehér neonfényben megcsillámlani, és Zolika szíve menthetetlenül a lányé lett. A kérdés tehát, már ha így egzaktul feltehető: Hogyan is lehet egy nő szívét meghódítani? Elvégre semmit nem tud róla, még a nevét sem. Soha nem találkoztak, nincsenek közös ismerőseik. Feladat.

Zolikának eszébe jutott költőpénze, és egy érzés kerítette hatalmába, mely a vagyonosodással párhuzamosan növekszik a lélekben: a pénz mindent megold. Kis koktéljával a kezében egyensúlyozva felszaladt a szobájába, és puma márkájú sporttáskájából kipakolt az ágyra úgy cirka egymillió forintot, majd oszlopokba rendezte, és kötegekbe, mint a szórólapot. Végül magához vet egy nagyobb köteget, és a bárba visszatérve megkezdte az aktív nyaralást: a bár kis kaszinójába lépett, ahol a lány egy nagyobb társaság kis ékköveként ragyogta be a szerencsejátékra éhes férfiak estjét, majd a Rulette világába merülvén Zolika minden általános- és szakiskolai tanulmányainak tükrében úgy döntött, kizárólag a feketére rak, mindig ugyanannyit. A csajozás figyelemfelkeltő lehetőségét választotta tehát aznapi skill-fejlődésének ágaként. Sikerre volt ítélve a fiú.

És valóban. Nem is gondolnánk, de némely női szív rejtelmeibe bepillantani csak az éppen kiváltságosak képesek. A Némely női szív elrejti titkait, míg mások – nem Némelyek - válogatás nélkül minden jött-ment férfinak feltárják azokat, hátha gyógyírül szolgálhatnak a múlt fájó sebeire. Így járt Kádár Zolika is. Az ismeretlen nőszemély - évidemment egy künnrekedt honfitárs -  ezen az estén a kis szórólapost tartotta egyedül a búfeledésre érdemesnek. Kiürült poharak, szájakon csüngő pillantások, asztal alatti lábdörgölések, dudorodó nadrágsliccek. Az est mérlege egy cuki fiú vagy Zolika elbúcsúzás, cirka félmillió kaszinómínusz, és egy kómaszerű álomba-zuhanás lett végül. Micsoda forró, érzéki spanyol éjszaka!

 „Üdvözlöm kedves Zoltán úr, erre tessék” – „Mosolyogjon kérem! Köszönöm” – egykedvű fotóslány lézeng Zolika körül, és rendezgeti a karjait, hogy ne lógassa annyira. Zolika kezében tábla: „A Szerencsenyár nyertesének fődíja az Ibusz szervezte Spanyolországi luxusutazás”.

Később egy másik szobában öltönyös urak, ikea-bútorok, és egy sárga dossziéban néhány papír egy asztalon. „Hárommillió forint költőpénzt tudunk önnek biztosítani az ígért öt helyett, remélem megérti, kedves Zoltán. Tudja, az adózás. Olvasson el mindent, ha elégedett, írja alá.” Zolika a „szerencsés nyertes” feliratok fölötti vonalakra firkálja a nevét. Kádár Zoltán – motyogja közben magának tucatnyiszor, hogy ne rontsa el.

Aztán otthon, a szobából felhívja Bélát, hogy felmondjon. „Zolika a papucsot is csomagold el.” Sört vesz ki a hűtőből, hazafelé vette, de nem ízlik neki. Szinte sosem ivott még. Válaszol valamit az anyjának, nem fontos. Telnek a napok, a felkészülés, a várakozás pillanatai. Még a hónapban szórja a lapot, Béla csak rábeszéli, hogy egyelőre még ne menjen el.

A repülőjárat másfél hét múlva indul, Zolika a business-classon utazik, stewardessek rajongják körül, koktélernyős meleg, kis szalmakalapot is kap ajándékba. Utolsó pr-fotózás még felszállás előtt, aztán elalszik. Meloneras – hallja a hangszórókból ébredéskor. Kitotyog a lila adidas táskával az előtérbe, ahol chiquiták és hoszteszlányok helyett kopaszodó, ötvenes, bajszos taxisofőr. „Meglátja, itt minden nagyon szép. Csak ne fürödjön a hotelben, mert mindig megbetegszik ott valaki. Nem klórozzák rendesen a vizet. A tengertől ne féljen, mostanában ritkulnak a halálesetek. Mit tervez az első napra?”

Zolika nézelődik a taxiban: suhanás közben a postaládákat, a nyílásaikat, az ismeretlen, újszerű formájú réseket figyeli, amelyek pihentetőbben hatottak figyelmére, mint a pálmák, vagy az akantuszleveles, cirádás tornácoszlopok. „Na mindegy, este programja van, ingyen koktél a hotel bárjában. Ne felejtse el! És használjon ki mindent, ami ingyen van!”

Nem is emlékszik a sofőr nevére, amikor kiszáll az autóból. Elfoglalja a szobáját a hotelben. Cigaretta és ételszag, áporodott, szellőzetlen szoba – Zolika otthonosan érzi magát. Az erkélyre áll, cigarettára gyújt, és a panorámát nézi. A nyaralók végtelen üressége, a boldogság, és a semmire vágyakozás. Egy autó ütemes basszussal halad el a hotel előtt, beleremegnek a falak, az ablaküvegek. Bár nem ibizán van, de tipikus ibizai ribancdiszkó-zene: túlsminkelt, szolibarna lány száll ki a kocsiból, a barátjával kiabál, aki a volánnál ül. Zselézett hajú fickó. A lány rágózik, a londiner kinyitja neki az ajtót. A kocsi elhajt.

Zolika elálmosodik, elterül a vetetlen ágyon. A különös formájú postaláda-nyílásokkal, medencékkel, a barna hajú lánnyal, és rengeteg, mindenünnen beütő vízcsobogással, vízcsorgással álmodik.

Este a szobaszerviz kopogtatására ébred, nem tudja, melyik országban, az alvások és az ébrenlétek ritmustalanságától sápadva nyit ajtót, spanyolul hadarva magyaráz neki egy öltönyös úr, aki besétál a szobába, aztán a fürdőbe, elzárja a nyitva hagyott csapot, aztán még mindig hadarva, és mutogatva kimegy, és becsapja maga után az ajtót. Zolika pedig lemegy a bárba, hogy elfogyaszthassa esti ingyenitalát. 

Mészöly Miklós

Pontos történetek útközben

Szépirodalmi Könyvkiadó. 1989. (első kiadás: 1970)

A borítószöveg alapján az elbeszélő, vagy inkább a főszereplő nem más, mint egy nő, aki maga a kamera objektívje. Szóval valaki, aki csak lát. Ezzel szemben a történetek lüktetése közepette nincs idő elmélkedni azon, ki is az a nő, aki egyes szám első személyben elbeszéli erdélyi utazásainak történeteit. Vannak felvidéki utazások, meg pannóniaiak is, de ezek inkább csak vázlatok, és eltörpülnek a szebeniekhez, meg a vízaknaiakhoz képest.

Az olvasás tulajdonképpeni nézéssé válik. Gondosan szervezett terek: szobák, anyagok, felületek, textilek, kárpitok, fák, fémek, bőrök, bőrhibák, színek, folyadékok, állagok – a valóság teljes spektruma tárul fel olyan mészölyi megfogalmazásban, mintha az emberi agyra szándékozott volna programkódot írni: olvasás közben a betegség, a szenvedés, a halál elevenebb és húsba vágóbb, mint bármi, amit ezen a nyelven csak csinálni lehet. Soha nem olvastam még ehhez hasonlót.

Mintha bízva lenne a nyelvben. Mintha az építő hiány elve működne ebben a szövegben. Mintha Mészöly jobban ismerné az olvasót, mint bárkit. Az egymás mellé fűzött szavak asszociáció-teremtő ereje annyira éles, hogy az olvasás tulajdonképpen erőlködés-mentesen üzemel. Egy templom harangjának bemutatása, egy halottról folyton leeső szemfedő, egy reggel a kiműtött végbelű édesanyával – ezernyi ikon szövődik bele az olvasóba, melyek az elmúlás aspektusait szociális, már-már néprajzos szájízzel közvetítik. De persze szó sincs tulajdonképpeni néprajzról, csak néprajzosságról. És így nincs szó naturalizmusról sem, mert az is csak kellék, hogy alaposan elkendőzze a misztikumot, mely a valóságban is döbbenetes hasonlóságok, és azonosságok révén délibábos babona a hitetlennek, és Isten jelene a hívőnek.

Nincsenek a történetben csúcspontok vagy üresjáratok, csak ikonok: emlékekből és a jelen múltra vonatkozó jeleiből. Vonatok, dízelszagú mozdonyok, csipkék, porcelánok –  díszletek, de az emberek kilépnek a szinte végtelennek tűnő ikonosztázból, és elénk állnak, és mesélnek. A tulajdonképpeni időrend pedig sohasem borul. Reggeliknél vagy ebédnél, a faluban, a határban, a szobákban beszélnek a holtakról, és az élőkről – ahogy halnak.

Nagyszerű regény az elmúlásról, az emberségről, és az emberi elmúlásról a szebeni sóstavak körül. Pontos történetek útközben.

Kádár Zolika a rá jellemző naiv optimizmussal ébredt egy júniusi napra. Valójában naivitása végtelen volt, de hogy ez az ügyefogyottságából, vagy a kétbalkezességéből adódott, ezek hiányából, vagy összegéből, azt igazán nehéz volna megmondani.

Reggel cigarettát töltött a konyhában, és olyan meleg volt, hogy két ventillátort is bekapcsolt. Eggyel a lábát, eggyel a fejét akarta lehűteni, de ez utóbbival sikerült akkora szelet kavarnia, hogy a dohányszemcsék körbe-körbe kezdtek repkedni a kis asztal fölött, mint a valóságshow-győztesek körül az aranyszínű papír-reszelék.

A valóságshow-kat kedvelte Zolika, mert „azokból igazán sokat lehet tanulni az életről” – vélte, de figyelmét az internetről torrentezés útján nyert ízléses-ízléstelen sorozat-csemegék sem kerülték el. Ezeket rendszerint munkájából hazatérve, este 9 és éjfél között fogyasztotta, miközben dinnyét, kenyeret, olcsó húsutánzatokat (rossz parizert, vizenyős párizsit) és egyéb gyümölcsféléket rágcsált.

Munkáját tekintve ő a pr-marketingesek hierarchiájának legalja, és tartóoszlopa egy személyben: a szórólapos. A negyvenezres panel-rengetegben szórja a lapot, legyen az matt, vagy fényes, vékony, vagy vastag. „Lehet a reklám olcsó vagy béna, hívjon csak bizalommal, Béla.” – így hirdette magát a neten bolgár származású főnöke, Béla. Középvezetőként dolgozott egy marketing-cégnél, és minden nap délután négy, és öt között hozta gyakorta változó szériájú, de mindig Ford márkájú tehergépkocsival a kötegekbe rendezett szórólapokat.

„Lacika, ez most százas köteg, jól jársz vele, ez negyvenes, ezzel meg fogsz birkózni.” – Minél vastagabb a köteg, annál nehezebb szórni. Egy 50 oldalas barkácsáruház-prospektust, meg egy kétlapos „másnap-akciósat” is ugyanannyi pénzért, darabonként két forintért kell kiszórni a negyvenezer postaládába.

Lacika kilenc, és este nyolc között szeretett dolgozni, bár nem kedvtelésből, inkább szükségből alakult úgy, hogy így. Szokásainkon nehéz változtatni, Bélának is az.

Úgyhogy lehet ezért, lehet mert nem alakulhatott másként, de Béla harminckilenc évesen is az anyjával lakott. Ő maga a nőkre sosem gondolt úgy, hogy… de mindegy is, nem fontos dolog ez. A lényeg, hogy Béla ha a tükörbe nézett, nem nézegette hiún magát, nem foglalkozott külsejével, minden erejével és azon is túl megfeszülve, csak a szórólapra tudott gondolni. Ahogy haladt az utcákon, oldalt kopaszka harminckilenc éves fején egy izzadtságcseppet szállítva egyik lépcsőháztól egy másikig: maga volt a munka megtestesülve, a megfeszült Krisztus, egy kis darabka ostya a munka oltárán feszülve, stb.

Aztán este, mikor fáradtan hazaért, az anyja még rá-rákiabált, hogy ne nézze olyan hangosan„azt a nyűves filmet”, meg hogy „hozzál már egy pohár vizet Lacikám” – de éjfélre meg már csöndesen aludtak mindketten, az ötven négyzetméteres panel kis- és nagyszobájában a harmadikon.

Bélát felhívták tehát Június 18-án, délután 4 óra harminckettő perckor Samsung márkájú okostelefonján, hogy szeretettel gratulálnak neki, a Szerencsejáték Zrt. szervezte nyereményjáték sorsolásán az ő nevét dobta ki a gép, pár hét múlva meg indul egy másik gép, a repülő, egyenesen Spanyolországba, úgyhogy sürgősen fáradjon be Budapestre a dolgokat kitölteni.

Egyszer sajnos minden véget ér – így járt kis társaságunk balatoni kirándulása is. Mire igazán belerázódtunk, vége is lett a 230 kilométernek, és abban a balatonvilágosi restiben ültünk, amelyik előtt az induláskor azon röhögtünk, hogy milyen kiváló ötlet is lenne a körbebiciklizést egy sörrel kezdeni. A kör is csak körbeér – bezárul - én kisebbfajta csodaként éltem meg, hogy a Balaton, mely mindvégig a bal oldalankun helyeződött el nem került máshová, pedig mi mégis ugyanott vagyunk. Kerek a földgolyó, na meg az újszülöttnek is minden vicc új.

Szóval a balatont körbebringáztuk, és a facebook majdnem tesco-kék egére is felkerültek a kötelező önpromó-fotók, úgyhogy éppen ideje a záró visszaemlékezésnek.

Itt egy biciklis térkép, de nem ez a lényeg, hanem hogy a szálláshelyeink neveit bekereteztem.

Balatonvilágosnál szálltunk le a vonatról, a délkeleti csücsökben (nem csöcsök, csücsök), és onnan haladtunk az óramutató járásával ellentétesen. Az északi parttal kezdtünk, lehet tehát mondani, ám az első napi 40 kilométer csak ízelítő volt a kerékpározás mérhetetlen szenvedéseiből: emelkedők, és kaptatók, hosszú, gyakran változó idomú utak, változó minőségű betonállagok, bitumenek, és kavicsos kereszteződések, kátyúk, úthiányok, úttöbbletek keresztmetszete, és gyalogosok kerülgetése, és minékünk megkerültetése autók által a főúton. Ez utóbbiból szerencsére első nap kevés ízelítőt kaptunk, elég megrökönyödést okozott ugyanis a nagy távú biciklizés nehézsége: nehéz volt negyven kilométert csak úgy biciklizni! Ezekről a városokról kevés emlékünk maradt, Csopak körül próbáltunk termelőit szerezni, egy kedves néni adott is,és nem bántásból, de a hozzáadott glicerint nem tartalmaz feliratot én – ha áentéeszes lennék, de nem vagyok – nem engedném rá. Nem hiába fosott tőle a fél banda másnap.

Első éjszakánkat combégető fájdalmak közepette Balatonfüreden töltöttük, kellemesen leittuk magunkat úgy 11-re, hogy bemenjünk arra a Füredre - melyről korábban hiába igyekeztem mindenkit felvilágosítani – garantáltan bulikamentes. Tavaly volt szerencsém egy estét Füreden is eltölteni, tíz után akkor a világnak vége volt, de most is: családias hangulat, kellemes csucsukálásra vagy himihumira való idő, de semmi több. Partynak – PARTINAK - a nyomát se láttuk, úgyhogy miután kellemes magyaros társalgásba kezdtünk egy lángososnál, és már a rendőrség kihívásával fenyegetőzött a tulaj, csak akkor távoztunk. A másik csapat jobbra, mi balra. A városról egyébként egy rossz szót sem, mert kiváló és arisztokratikus, és talán épp ezen tulajdonságai miatt kissé felülreprezentált is.

Nem így jártunk másnap Tihannyal, mely minden tekintetben joggal nevezhető a Balaton kis ékszerdobozának. Kiváló elhelyezkedés és földrajzi adottságok, no meg misztikus Apátság-hangulat. Történelem- és nyaralásrajongóknak valóságos kéj fent lebzselni azon a kis udvaron a templom körül. Izgalmas panoráma, melyre lazán illik a világszínvonal kifejezés.

A Tihanyról kijövet - vagy oda bemenet ugye, ez már csak nézőpont kérdése – van egy óriási levendulamező, amelyet már learatva találtunk. Dudorogtunk lefelé a magasból, kívánom mindenkinek, hogy bringával kelljen negyed órát gurulnia a lejtőn a mélybe, igen jó móka volt. Nem úgy az ezt követő kilométerek: Zánka határáig színtiszta kínlódás: emelkedők, kellemetlen lejtésű utak, napsütés, izzadás. Zánka határában van egy civil tulajdonú katonai pihenő, régi kiszolgált helikoptereket vásároltak fel, és tették közszemlére, MI-8-asok, meg MI-24-esek amiket felismertem, de én nem is értek a szovjet haditechnikához.

Ezen a második napon utunk egészen a Keszthelyhez közeli Gyenesdiásig vezetett. A hetven kilométer Zánkától fennmaradó jó felét pár pihenővel letudtuk, a Badacsony körül bringázni nagy fless volt. Gyenesdiási szállásunkról csak ennyit:

A tulaj Sziasztok Kispajtások felkiáltással üdvözölt minket este kilenckor, még szervíroztatott nekünk egy pörköltet a menza-étkezdében, majd beült a hatos bömbibe, és elgurult valahová. Kiváló volt, osztálykirándulás hangulat, időutazós. Panelépületek félkörben, kb. 4 emelet magasan, középen egy óriási udvar, régi fák. A szobák az üdülőknek/osztálykirándulóknak kialakítva. Még fél egyig szórakoztattuk a miénkkel szembeni szoba nagyobbacska általános iskolás lakóit – kőbányaifogyasztás. Másnap ébresztő, jött Keszthely, meg a déli partra váltás. Ezzel keleten is megküzdöttünk, de nyugaton is kicsit kínlódás volt a puszta nádasok között bogarászni.

Délen érezni csak igazán, hogy a Balaton is csak egy vidék, ahol nyáron pörgés van, de télen csak lappang az élet: néhol mesterséges ízű üdülőtelepek, egymás testébe növő városok, Balatonberénytől (legnyugatabbi délen) egészen Siófokig talán 5 szabad kilométer nincs, nemúgy északon, ahol sok magányos kerekezésre voltunk kárhoztatva két település között. Az északi part arisztokratikus, néhol borvidékes és dimbes-dombos. A déli végtelen strandok, és embertömegek ide-oda rajzása által benépesült. Fonyódon megálltunk, különösen szép, a strandja is jó.

Balatonlellén volt szállásunk a legkiválóbb, külön 2-3 fős házak, kőből: hűvös volt, tágas, óriási udvarral, mintha egy texasi ranch-ra lődörögtünk volna be a háziúr „Szóljatok kávétól a nőig mindent elintézek” üdvözlésére. Este jäger-utánzat, város-felfedezés, labdarugó-láz, és péntek-hangulat. A part itt is kiváló, nekem személyes kedvencem a lellei strand. A város a családias/fiatalos értékek aranymetszésén áll, nappal is pörög, de este – legalábbis hétvégén – már fainul a buli, és van éjszakai élet. Mi is elnéztünk a hírhedt Y-ba… az Y-klubba, ahol tényleg felgyújtották a pultot, és tényleg kurvák őrjáratoztak éjjel egy után.

Másnap az utolsóelőtti etapra másnaposan indultunk, és viszonylag gyorsan letudtuk. Útközben megálltunk Zamárdiban, ahol a Sound előkészületei zajlottak. Siófokon szembesültünk a mostanában hangsúlyozottan intézményesült vonulás tömeges mikéntjével: szigorúan merev vállakkal, indokolatlanul egyenes háttal, kidüllesztett mellel vonulgattak a pávák, a páviánok, meg minden egyéb állatfajok városszerte. Szállásunk Kilitiben volt, Siófoktól délre ilyen elővárosi izé. Az éjszaka petőfisétányos volt, ennek minden előnyével és hátrányával együtt.

Utolsó napra alig tizenöt kilométer maradt, félóra se volt. A végén van egy óriási, iszonyú meredek kaptató százméteren, kiváló befejezés volt. Visszaértünk Balatonvilágosra, megittuk azt a bizonyos sört a Restiben, aztán felszálltunk a vonatra, és vége.

A vietnámi-kínai negyedben ahol lakom, igazán érdekes a magyaros mikroklíma. A Hungária körút túloldalán Kerepesdűlőn MTK stadion, itt meg kis panel-univerzumunk osztozkodik a Közszolgálati Egyetemmel, a Bem óvoda és általánossal, meg két sportpályával Laposdűlőn. Klassz a negyvenhetes villamos is, ami a Kerepesi-temető (Ady, Kosztolányi, Jókai nemsorolom) mellett visz a hírhedt Magdolna-negyed széléig, onnan pedig a viszonylag hardcore nyolckeren keresztül egészen a blaháig, de az egyes villamosra sem lehet panaszkodni – már amikor nem újítják éppen, mint most.

Aki idekerül, a panelek közé, az biztosan eltéved. Van számozás, de minden logikát nélkülöz, egyik irányból növekvő római/csökkenő arab, másik irányból csökkenő római/növekvő arab számpárokkal jelölték meg a háromtucatnyi lépcsőházat. A tízemeletesek, és a négyemeletesek között kacskaringós utak, rengeteg fa, délelőttönként fitty-fitty-fitty locsoló is üzemel. Az éves költségvetése egy darab ilyen panelépületnek – megnéztem - húszmillió forint körüli, ez elmegy mindenre, tartalék szinte alig, hirtelen felmerülő költségekre még százezres nagyságrend se jutna. Ha elromlana a kazán - de nem fog elromlani ugye - helyben melegíti a vizet.

A másodikon lakom. Ha az ablak nyitva, és elhúzom a függönyöket - nincsenek tabuk. Friss levegő, friss délutáni napfény. Megszámlálhatatlan délután ébredtem kínai, vagy vietnámi kisgyerekek kiabálására. Az én bajom, elvégre miért alszok délután? Éneklés, labdapattogás, egyéb járművek zaja, és telefonról játszott ismeretlen dalok ismeretlen távol-keleti előadóktól. Van egy vietnámi srác, aki óriási benzintemető terepjárójával mindig a ház elé parkol, és drága öltönyökben jár. A lakótársaim szerint maffiózó.

Van itt egy bolt, igazi áfész-közért-ábécé hangulat, egyszerre vagy hatan-heten dolgoznak. Gyakori, hogy ketten is állnak a pultban. Összehasonlításképp a multiknál, vagyis a Lidl-nél, amiről tudok általában összesen négyen robotolnak a péksüteménnyel, leírással, rendeléssel, mondjuk az egy főre jutó hatékonyságuk is biztos legalább kétszeres. De egyébként ez mindegy, mert árak tekintetében ez a bolt prémium, nyolcszáz forintnál olcsóbb egy kiló banán még nem volt soha. Legalább nem kell érte sorbanállni... Vagyis, de. Egy pénztár üzemel, kettőt csúcsidőben is csak ha nagyonmuszáj, ha meg osztoszkodni kell az egyetlen terminálon, akkor ajjaj. De mindegy, itt ez van, akinek nem tetszik, menjen Pennybe, tíz percre van a Puskás stadion felé. Ha az áfész-közért-ábécében sorba kell állni, mindig AdamSmith hangulatba filozofálom magam: Hogy mi a jobb? Hét-nyolc nyugodt embert foglalkoztatni, de drágán adni mindent, vagy feleannyi embert szétdolgoztatni, és olcsóbban adni a termékeket? Mindegy, két év alatt megbékültem a Reállal. Most ez a neve.

A sorban gyakran vietnámi kislányok állnak előttem, és nyalókákat, csokikat, cukorkákat vesznek. Egy maréknyi pénz van náluk, még ezt is, még azt is, kifejezetten kedvesnek tűnnek, és meglepődök mindig, hogy a boltban magyarul beszélgetnek, kint meg átváltanak egy olyanra, amit rajtuk kívül senki sem ért.

Vietnámira, vagy kínaira.

Mint tudjuk a Szerző halála az olvasó születése, de azért a plágium... az plágium marad.

A Rubicon szerzői szúrták ki, hogy a HVG legújabb számában Murányi Gábor kőkemény félsorokat, és egy-egy mondatrészt is képes volt saját kútfőből megalkotni, a maradékot pedig a történelmi lap egyik Romsics cikkéből (2014/3) einstandolta. Mindegy na kérem, a botrányról képek alant. Azt, hogy a történészek miért olvasnak gazdasági lapot, nem firtatom, sőt örömmel üdvözlöm, ellenben a közgazdászok szerintem

maradjanak a kaptafánál.

Ma a közelgő balatoni bringás akció miatt kerekeztem egyet itt a lakótelepen. Nem is tudom, mikor ültem utoljára biciklin. Anyám hozta a kulcsot, hogy oldjam le a lakatot. Aztán lelifteztem a földszintre, és mentem is.

Törte a fenekem a nyereg, meg leégtem két napja, húzta a bőrömet a póló. Különben meg apám biciklije azért csak apám biciklije. Vigyázni kellene rá nagyon, a váltót is alig mertem fogdosni, de igazából váltani sem tudok rendesen. Össze-vissza kattogott az egész, meg az egyiket véletlenül félretekertem, és kerepelt alattam a bicikli, bámultak is utánam a cigányok, akik itt a sarkon a gyógyszertárnál, a dohánybolt előtt szoktak ülni.

Mentem is, még fent volt a nap, de már ment le éppen, szóval naplementében kerekeztem át a főúton, amelyik kettéosztja húszezres városszéli lakótelepet, és mentem a szoci garázssorok felé, amik az ilyen Szolnok-méretű városok legsúlyosabb show-elemei. Ezek a lapos, ronda kátránytetős/szuroktetős izék, amikben hétköznapokon a komoly férfiemberek komolyan autót mosnak/szerelnek igazán visszataszító teremtmények, főleg nyáron, amikor a tűző nap megolvasztja a kátrányt, és elkezd lefolyni a garázsok oldalán, az összesről úgy folyik le, mintha legóemberkék fejéről hajszárítóval olvasztanánk a műanyagot. És közben belül, bent a garázsban tizenhét évesek vagyunk, és rockzenekart csinálunk, vagy metált, fekete pólóban a haverjainkkal, akiket néhány hónapja ismerünk, és a lány, akivel először összejöttünk… és szakítottunk, de az apukájának utána is minden hónapban oda kellett adni érte a pénzt - már nem a lányért - és a biciklije, amivel ő mindig előttem ért oda ezekre a találkozókra. És ott van a híd, ami nem is híd, hanem egy két méter széles izé korlátokkal a kanális fölött, és azon esti találkozók másokkal. És mivel a Széchenyi lakótelep Szolnok legészakibb részén fekszik, városszéli erdő, és mivel a kanálishíd a legnyugatabbin is van, ezért naplemente is, nyálasan vörösen, és meztelenül. Állunk, és érezzük magunkat a giccses, és a tényleg szép, a lekéne fotózni, meg a minek lefotózni nagyon kínos keresztmetszetében.

Mindez a garázssor-leskelődés másfél percig se tartott, arra viszont jó volt, hogy megoldjam a kereplő bicikli problémáját, és súlyos hátraarcot véve - egy kutyáját sétáltató magányos lány szemszögéből – nekiiramodtam a visszaútnak. A főúttal párhuzamos gyalogúton – ami bicikliút is – gurultam végig az ártézi kútig, amiből arzénes, kénes ízű vizet ittam, és amitől régen is rosszul voltam, mert elcsaptam vele a hasamat amikor kimásztunk foci közben a betonpályáról, amelyikbe korábban bemásztunk (különben értelmét vesztené a kimászás) de végül csak visszamászunk. Labdakirúgás esetén egy hiányzó kerítésléc helyén kizavarta valaki Zolikát, a legsoványabbat, vagy várakozás a bicikliúton érkezőkre, és nekik artikulálatlan kiabálás.

Aztán eluntam ezt az egészet, átjöttem erre az oldalra, túl a nagy főúton, amelyik két részre oszt, és hazáig meg se. A földszinten egykerékre állítottam a biciklit, betoltam a liftbe, és megnyomtam a hatos gombot. Becsöngettem, anyám meg röhögve hozta a folyosóra a lakatot. Biztos beszólt valami nagyon vicceset is, szóval

haha.