Szinkronrendező

Ma a közelgő balatoni bringás akció miatt kerekeztem egyet itt a lakótelepen. Nem is tudom, mikor ültem utoljára biciklin. Anyám hozta a kulcsot, hogy oldjam le a lakatot. Aztán lelifteztem a földszintre, és mentem is.

Törte a fenekem a nyereg, meg leégtem két napja, húzta a bőrömet a póló. Különben meg apám biciklije azért csak apám biciklije. Vigyázni kellene rá nagyon, a váltót is alig mertem fogdosni, de igazából váltani sem tudok rendesen. Össze-vissza kattogott az egész, meg az egyiket véletlenül félretekertem, és kerepelt alattam a bicikli, bámultak is utánam a cigányok, akik itt a sarkon a gyógyszertárnál, a dohánybolt előtt szoktak ülni.

Mentem is, még fent volt a nap, de már ment le éppen, szóval naplementében kerekeztem át a főúton, amelyik kettéosztja húszezres városszéli lakótelepet, és mentem a szoci garázssorok felé, amik az ilyen Szolnok-méretű városok legsúlyosabb show-elemei. Ezek a lapos, ronda kátránytetős/szuroktetős izék, amikben hétköznapokon a komoly férfiemberek komolyan autót mosnak/szerelnek igazán visszataszító teremtmények, főleg nyáron, amikor a tűző nap megolvasztja a kátrányt, és elkezd lefolyni a garázsok oldalán, az összesről úgy folyik le, mintha legóemberkék fejéről hajszárítóval olvasztanánk a műanyagot. És közben belül, bent a garázsban tizenhét évesek vagyunk, és rockzenekart csinálunk, vagy metált, fekete pólóban a haverjainkkal, akiket néhány hónapja ismerünk, és a lány, akivel először összejöttünk… és szakítottunk, de az apukájának utána is minden hónapban oda kellett adni érte a pénzt - már nem a lányért - és a biciklije, amivel ő mindig előttem ért oda ezekre a találkozókra. És ott van a híd, ami nem is híd, hanem egy két méter széles izé korlátokkal a kanális fölött, és azon esti találkozók másokkal. És mivel a Széchenyi lakótelep Szolnok legészakibb részén fekszik, városszéli erdő, és mivel a kanálishíd a legnyugatabbin is van, ezért naplemente is, nyálasan vörösen, és meztelenül. Állunk, és érezzük magunkat a giccses, és a tényleg szép, a lekéne fotózni, meg a minek lefotózni nagyon kínos keresztmetszetében.

Mindez a garázssor-leskelődés másfél percig se tartott, arra viszont jó volt, hogy megoldjam a kereplő bicikli problémáját, és súlyos hátraarcot véve - egy kutyáját sétáltató magányos lány szemszögéből – nekiiramodtam a visszaútnak. A főúttal párhuzamos gyalogúton – ami bicikliút is – gurultam végig az ártézi kútig, amiből arzénes, kénes ízű vizet ittam, és amitől régen is rosszul voltam, mert elcsaptam vele a hasamat amikor kimásztunk foci közben a betonpályáról, amelyikbe korábban bemásztunk (különben értelmét vesztené a kimászás) de végül csak visszamászunk. Labdakirúgás esetén egy hiányzó kerítésléc helyén kizavarta valaki Zolikát, a legsoványabbat, vagy várakozás a bicikliúton érkezőkre, és nekik artikulálatlan kiabálás.

Aztán eluntam ezt az egészet, átjöttem erre az oldalra, túl a nagy főúton, amelyik két részre oszt, és hazáig meg se. A földszinten egykerékre állítottam a biciklit, betoltam a liftbe, és megnyomtam a hatos gombot. Becsöngettem, anyám meg röhögve hozta a folyosóra a lakatot. Biztos beszólt valami nagyon vicceset is, szóval

haha.