Szinkronrendező

Kádár Zolika a rá jellemző naiv optimizmussal ébredt egy júniusi napra. Valójában naivitása végtelen volt, de hogy ez az ügyefogyottságából, vagy a kétbalkezességéből adódott, ezek hiányából, vagy összegéből, azt igazán nehéz volna megmondani.

Reggel cigarettát töltött a konyhában, és olyan meleg volt, hogy két ventillátort is bekapcsolt. Eggyel a lábát, eggyel a fejét akarta lehűteni, de ez utóbbival sikerült akkora szelet kavarnia, hogy a dohányszemcsék körbe-körbe kezdtek repkedni a kis asztal fölött, mint a valóságshow-győztesek körül az aranyszínű papír-reszelék.

A valóságshow-kat kedvelte Zolika, mert „azokból igazán sokat lehet tanulni az életről” – vélte, de figyelmét az internetről torrentezés útján nyert ízléses-ízléstelen sorozat-csemegék sem kerülték el. Ezeket rendszerint munkájából hazatérve, este 9 és éjfél között fogyasztotta, miközben dinnyét, kenyeret, olcsó húsutánzatokat (rossz parizert, vizenyős párizsit) és egyéb gyümölcsféléket rágcsált.

Munkáját tekintve ő a pr-marketingesek hierarchiájának legalja, és tartóoszlopa egy személyben: a szórólapos. A negyvenezres panel-rengetegben szórja a lapot, legyen az matt, vagy fényes, vékony, vagy vastag. „Lehet a reklám olcsó vagy béna, hívjon csak bizalommal, Béla.” – így hirdette magát a neten bolgár származású főnöke, Béla. Középvezetőként dolgozott egy marketing-cégnél, és minden nap délután négy, és öt között hozta gyakorta változó szériájú, de mindig Ford márkájú tehergépkocsival a kötegekbe rendezett szórólapokat.

„Lacika, ez most százas köteg, jól jársz vele, ez negyvenes, ezzel meg fogsz birkózni.” – Minél vastagabb a köteg, annál nehezebb szórni. Egy 50 oldalas barkácsáruház-prospektust, meg egy kétlapos „másnap-akciósat” is ugyanannyi pénzért, darabonként két forintért kell kiszórni a negyvenezer postaládába.

Lacika kilenc, és este nyolc között szeretett dolgozni, bár nem kedvtelésből, inkább szükségből alakult úgy, hogy így. Szokásainkon nehéz változtatni, Bélának is az.

Úgyhogy lehet ezért, lehet mert nem alakulhatott másként, de Béla harminckilenc évesen is az anyjával lakott. Ő maga a nőkre sosem gondolt úgy, hogy… de mindegy is, nem fontos dolog ez. A lényeg, hogy Béla ha a tükörbe nézett, nem nézegette hiún magát, nem foglalkozott külsejével, minden erejével és azon is túl megfeszülve, csak a szórólapra tudott gondolni. Ahogy haladt az utcákon, oldalt kopaszka harminckilenc éves fején egy izzadtságcseppet szállítva egyik lépcsőháztól egy másikig: maga volt a munka megtestesülve, a megfeszült Krisztus, egy kis darabka ostya a munka oltárán feszülve, stb.

Aztán este, mikor fáradtan hazaért, az anyja még rá-rákiabált, hogy ne nézze olyan hangosan„azt a nyűves filmet”, meg hogy „hozzál már egy pohár vizet Lacikám” – de éjfélre meg már csöndesen aludtak mindketten, az ötven négyzetméteres panel kis- és nagyszobájában a harmadikon.

Bélát felhívták tehát Június 18-án, délután 4 óra harminckettő perckor Samsung márkájú okostelefonján, hogy szeretettel gratulálnak neki, a Szerencsejáték Zrt. szervezte nyereményjáték sorsolásán az ő nevét dobta ki a gép, pár hét múlva meg indul egy másik gép, a repülő, egyenesen Spanyolországba, úgyhogy sürgősen fáradjon be Budapestre a dolgokat kitölteni.