Szinkronrendező

Egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy a blog csipkerózsika-álmából könyvajánlókkal fog felébredezni.

Mondjátok el első bánatotokat! A következő franciadolgozat címe az lesz, hogy "Első bánatom".

- Meg se próbáltál a saját bánataid közt keresgélni...

- Hogy a saját bánatomat...? Ugyan, dehogyis, hova gondolsz? Hogy egy valódi, saját bánatot keressek? Amit igazán átéltem... de különben is, mit illethetek ezzel a szóval? És melyik volt az első? Semmi kedvem se volt hozzá, hogy ezen töprengjek.. nekem olyan bánat kellett, ami kívül esik az én életemen, és jókora távolságból szemlélhetem... az majd megadja azt az érzést, amit nem tudok megnevezni, de most is érzem, úgy, mint akkor... valami olyan...

Én homályban maradok, elérhetetlenül, semmit ki nem szolgáltatok, ami csak az enyém... de másoknak készítek valamit, amiről azt tartom, hogy jó lesz nekik, választok valamit, amit szeretnek, amit feltehetőleg várnak, egy olyan bánatot, ami megfelel nekik...

Esszenciális összefoglalása a regénynek ez a franciadolgozat kapcsán íródott rész.

Egy hang saját magával beszélget. Pontosabban saját magának valamilyen gyermeki naivitású, vagy gyermeki érzékenységű részével. Ebből az alaphelyzetből meséli el életének első 10-11 évét. Anya, Apa, mostohaanya (akit lehet-e Anyának nevezni). A gyermekkor, melyben nem értjük a társadalmi konvenciókat: Natasa írónő jól érzékelteti, hogy a gyermek mint lesz értelme fejlődésével egyre szorosabb kötelek közé szorítva: mind szellemileg, mind érzelmileg. Rácsodálkozik a felnőtt világ dolgaira, és olvasás közben rácsodálkozhatunk a társadalmi konvenciók Éncsorbító hatásaira. A könyv középponti témája a sérülés, mint nevelődési forma: a gyermek a fájdalmak útján tanulja meg a világot, a racionális-etikus normák alapján szerveződő felnőtt létezést. Boldog gyermekkor, és boldogtalan felnőttek. A társadalmi konvenciók akaratlan tanulása során Natasa gyermeki létezését lassan elveszíti: személyisége kibontakozik, az élmények az emlékanyag gyarapodásával sűrűbbé, tömöttebbé válnak, mígnem a regény is, meg a gyermekkor is véget ér.

Natasa a párbeszédes regényforma segítségével mutat be egy emlékekből álló stilizált gyermekkori életteret. Ebben helyzeteket, tipikusnak tűnő családi beszélgetéseket világít meg ragyogó tisztaságú gyermekkori szemmel. Az olvasót is visszarepíti a naiv gyermeki figyelem (figyelmetlenség) korszakába.

Morál és erkölcs: a gyermek ezek elsajátítása közben veszít potenciális naivitásából, ezáltal csökken a személyében a Lehetséges, míg gyarapodik a Személyiség. Az őszinteség a reflektálatlan gyermek számára szériafelszereltség – ahogy a tudatosan alkalmazott hazugság is. A szereplők élnek, változnak, lebegnek egyik életszakaszból a másikba, viszonyuk önmagukkal és Natasával is változó.

Megismerkedhetünk egy olyan személyiségmodellel, mely szerint az Én az ismeretlen, és érthetetlen gyermekkori szituációkból keletkező-változó szeretetveszejtéses úton kialakuló isteni rögöcske.