Szinkronrendező

"Köszönöm a kihívást XY! Az alábbi verset választottam..."

Mennyit találkoztunk a fentebbi mondattal a napokban, ugye? Az elmúlt héten tetőpontjára ért a versidézési láz. Úgy éreztem, szinte túlcsordult az egész, és kifolyt a monitorról, meg a telefonomról a sok olvasatlan vers a padlóra, hogy szinte takarítani kellett volna utána. Mert nem olvastam el mindet, de azt hiszem a felüket sem. Vetettem egy pillantást a szerzőkre, talán a címekre is, és legtöbbször ennyi. Nyugtázás. Statisztika – ki mit szeret? Ki melyik szerzőről mondja, hogy szereti?

És, hogy mennyire undorító is a facebook, a lélek- és agynyomorító tartalmaival; a hazug képeivel, meg ismerőseink médiaipari termékekre mutató hivatkozásaival, azt nem akarom, és nem is tudom ecsetelni. Meg nem is kell. És nem vagyok filozófus alkat, de a valóságot, mely önmagában hazugság – lévén őszintének lenni kurva nehéz – a facebook azt hiszem túllicitálja a kamu terén. A facebook tehát a hazugság a hazugsága. Kommunikáción kívül kevés dologra jó, legfeljebb arra, hogy másokon bosszankodjunk, meg ők bosszankodjanak rajtunk. Na jó, meg néha örülhetünk annak, hogy rég nem látott ismerőseink azért nincsenek rosszul. Esetleg jól vannak.

A facebook duplán hazug világán ez a verses történet sem segít sokat. Megmondom őszintén, számomra például semmit nem segít. Egyrészt meg merem kockáztatni, a legtöbben ezeket a verseket továbbgörgetik, legfeljebb a szerző-cím párosát veszik magukhoz. Vannak akik el is olvassák ismerősük verseit, de biztos vagyok benne, hogy ez esetben is a verset megosztó személyéhez kötik azt. Mit szeret? Melyik szerzőről mondja azt, hogy szereti? – statisztika.

Az egy nagyon szép dolog, hogy a Facebook kezdőlapjából vers-antológiát csinálunk, mi internetalkotó közösség. Tényleg szép dolog. És az üzenet is érthető, mert egyértelmű: az irodalom értéke, a líra értéke felbecsülhetetlen. „Ne csak nőnapon a nőket” – típusú faék-gondolat ez, tudom. Meg engem nem hívott ki senki, aminek amúgy két oka lehet: 1. tudják, hogy ilyesmire engem nem lehet rávenni / 2. tudják, hogy kiválóan el tudom rontani azokat a játékokat, amik nem tetszenek.

De a világon két dolgot biztosan nem lehet senkire sem rátukmálni: költőt, vagy barátnőt.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Mert a kultúra-fogyasztás, az én képzeteimben út-szerű, és kicsit a sorshoz kötődik, belemászik a tükörbe nézésbe, és ott motoszkál bennünk azzal, hogy éppen egy adott pillanatban, és éppen úgy, és éppen azért, és egyáltalán: megtalál. Például világéletemben próbáltam Adyt olvasni, és sosem sikerült. Nem szerettem. Pilinszkyt meg például megérteni nem sikerült. Jim Morrisont régen gyűlöltem akkor hiába olvastam, most meg már hiába olvasom, mert annyira nekem szól. József Attila meg megtanított hinni, de ehhez meg az kellett, hogy őt Kaszás Attila mondja el, ne a Latinovits. A vers olyan intim, mint a reggeli tükörbe nézés, és csak akkor fog meg, és költözik belénk, ha „kell”. Bármit is jelentsen a „kell”: utat, életet, sorsot, hitet, vagy önreflektív majomkodást.

A facebook nem intim, már nincs köze a reggeli tükrökhöz (most a selfie a menő), és nem igazán szeretném, hogy bármi is belémköltözzön onnan.

Köszönöm szépen, hogy megismerhetem a világ kedvenc verseit. Én azért tovább poroszkálnék a csöndesebb úton. Amelyiken nincsenek akadémikusok, vagy facebook-ismerősök. Nekem itt jó.