Szinkronrendező

Mészöly Miklós

Pontos történetek útközben

Szépirodalmi Könyvkiadó. 1989. (első kiadás: 1970)

A borítószöveg alapján az elbeszélő, vagy inkább a főszereplő nem más, mint egy nő, aki maga a kamera objektívje. Szóval valaki, aki csak lát. Ezzel szemben a történetek lüktetése közepette nincs idő elmélkedni azon, ki is az a nő, aki egyes szám első személyben elbeszéli erdélyi utazásainak történeteit. Vannak felvidéki utazások, meg pannóniaiak is, de ezek inkább csak vázlatok, és eltörpülnek a szebeniekhez, meg a vízaknaiakhoz képest.

Az olvasás tulajdonképpeni nézéssé válik. Gondosan szervezett terek: szobák, anyagok, felületek, textilek, kárpitok, fák, fémek, bőrök, bőrhibák, színek, folyadékok, állagok – a valóság teljes spektruma tárul fel olyan mészölyi megfogalmazásban, mintha az emberi agyra szándékozott volna programkódot írni: olvasás közben a betegség, a szenvedés, a halál elevenebb és húsba vágóbb, mint bármi, amit ezen a nyelven csak csinálni lehet. Soha nem olvastam még ehhez hasonlót.

Mintha bízva lenne a nyelvben. Mintha az építő hiány elve működne ebben a szövegben. Mintha Mészöly jobban ismerné az olvasót, mint bárkit. Az egymás mellé fűzött szavak asszociáció-teremtő ereje annyira éles, hogy az olvasás tulajdonképpen erőlködés-mentesen üzemel. Egy templom harangjának bemutatása, egy halottról folyton leeső szemfedő, egy reggel a kiműtött végbelű édesanyával – ezernyi ikon szövődik bele az olvasóba, melyek az elmúlás aspektusait szociális, már-már néprajzos szájízzel közvetítik. De persze szó sincs tulajdonképpeni néprajzról, csak néprajzosságról. És így nincs szó naturalizmusról sem, mert az is csak kellék, hogy alaposan elkendőzze a misztikumot, mely a valóságban is döbbenetes hasonlóságok, és azonosságok révén délibábos babona a hitetlennek, és Isten jelene a hívőnek.

Nincsenek a történetben csúcspontok vagy üresjáratok, csak ikonok: emlékekből és a jelen múltra vonatkozó jeleiből. Vonatok, dízelszagú mozdonyok, csipkék, porcelánok –  díszletek, de az emberek kilépnek a szinte végtelennek tűnő ikonosztázból, és elénk állnak, és mesélnek. A tulajdonképpeni időrend pedig sohasem borul. Reggeliknél vagy ebédnél, a faluban, a határban, a szobákban beszélnek a holtakról, és az élőkről – ahogy halnak.

Nagyszerű regény az elmúlásról, az emberségről, és az emberi elmúlásról a szebeni sóstavak körül. Pontos történetek útközben.