Szinkronrendező

 „Üdvözlöm kedves Zoltán úr, erre tessék” – „Mosolyogjon kérem! Köszönöm” – egykedvű fotóslány lézeng Zolika körül, és rendezgeti a karjait, hogy ne lógassa annyira. Zolika kezében tábla: „A Szerencsenyár nyertesének fődíja az Ibusz szervezte Spanyolországi luxusutazás”.

Később egy másik szobában öltönyös urak, ikea-bútorok, és egy sárga dossziéban néhány papír egy asztalon. „Hárommillió forint költőpénzt tudunk önnek biztosítani az ígért öt helyett, remélem megérti, kedves Zoltán. Tudja, az adózás. Olvasson el mindent, ha elégedett, írja alá.” Zolika a „szerencsés nyertes” feliratok fölötti vonalakra firkálja a nevét. Kádár Zoltán – motyogja közben magának tucatnyiszor, hogy ne rontsa el.

Aztán otthon, a szobából felhívja Bélát, hogy felmondjon. „Zolika a papucsot is csomagold el.” Sört vesz ki a hűtőből, hazafelé vette, de nem ízlik neki. Szinte sosem ivott még. Válaszol valamit az anyjának, nem fontos. Telnek a napok, a felkészülés, a várakozás pillanatai. Még a hónapban szórja a lapot, Béla csak rábeszéli, hogy egyelőre még ne menjen el.

A repülőjárat másfél hét múlva indul, Zolika a business-classon utazik, stewardessek rajongják körül, koktélernyős meleg, kis szalmakalapot is kap ajándékba. Utolsó pr-fotózás még felszállás előtt, aztán elalszik. Meloneras – hallja a hangszórókból ébredéskor. Kitotyog a lila adidas táskával az előtérbe, ahol chiquiták és hoszteszlányok helyett kopaszodó, ötvenes, bajszos taxisofőr. „Meglátja, itt minden nagyon szép. Csak ne fürödjön a hotelben, mert mindig megbetegszik ott valaki. Nem klórozzák rendesen a vizet. A tengertől ne féljen, mostanában ritkulnak a halálesetek. Mit tervez az első napra?”

Zolika nézelődik a taxiban: suhanás közben a postaládákat, a nyílásaikat, az ismeretlen, újszerű formájú réseket figyeli, amelyek pihentetőbben hatottak figyelmére, mint a pálmák, vagy az akantuszleveles, cirádás tornácoszlopok. „Na mindegy, este programja van, ingyen koktél a hotel bárjában. Ne felejtse el! És használjon ki mindent, ami ingyen van!”

Nem is emlékszik a sofőr nevére, amikor kiszáll az autóból. Elfoglalja a szobáját a hotelben. Cigaretta és ételszag, áporodott, szellőzetlen szoba – Zolika otthonosan érzi magát. Az erkélyre áll, cigarettára gyújt, és a panorámát nézi. A nyaralók végtelen üressége, a boldogság, és a semmire vágyakozás. Egy autó ütemes basszussal halad el a hotel előtt, beleremegnek a falak, az ablaküvegek. Bár nem ibizán van, de tipikus ibizai ribancdiszkó-zene: túlsminkelt, szolibarna lány száll ki a kocsiból, a barátjával kiabál, aki a volánnál ül. Zselézett hajú fickó. A lány rágózik, a londiner kinyitja neki az ajtót. A kocsi elhajt.

Zolika elálmosodik, elterül a vetetlen ágyon. A különös formájú postaláda-nyílásokkal, medencékkel, a barna hajú lánnyal, és rengeteg, mindenünnen beütő vízcsobogással, vízcsorgással álmodik.

Este a szobaszerviz kopogtatására ébred, nem tudja, melyik országban, az alvások és az ébrenlétek ritmustalanságától sápadva nyit ajtót, spanyolul hadarva magyaráz neki egy öltönyös úr, aki besétál a szobába, aztán a fürdőbe, elzárja a nyitva hagyott csapot, aztán még mindig hadarva, és mutogatva kimegy, és becsapja maga után az ajtót. Zolika pedig lemegy a bárba, hogy elfogyaszthassa esti ingyenitalát.