Szinkronrendező

Ajándék

(fullscren: jobb alsó sarokban)

Egyik

Másik

hely ahol még nézegethető, letölthető (ugyanaz két különböző helyen)

(születésnapom közeledtével többet engedek meg magamnak. ezt itt Árpád-korból adtam be, fogalmam sincs mennyit tett hozzá, vagy vett el az osztályzatból. Utánközlés javítgatások nélkül)

Mit ér az ember, ha magyar? (esszé)

Miután elolvastam a Dienes könyvet először csak lakótársaimnak, majd barátaimnak, s amint alkalmam adódott rá szüleimnek is megmutattam. A kezükbe adtam, s a hölgyek azonnal felfedezték maguknak a szép ábrákat, ruhadíszeket, férfi ismerőseim néhány oldal erejéig olvastak bele – így mintegy kényszerűen a kedvemre téve – a könyvbe, ki-ki a maga érdeklődésének eleget téve felütve a kötetet. Mire végeztem ezzel az érdekes játékkal, megfigyeltem: mindig máshol nyílt ki a könyv, s környezetem érdeklődési köréről nyertem újabb bizonyságot azáltal, hogy gondosan megfigyeltem: ki mit választott a tartalomjegyzékből.

Aztán finoman próbáltam őket rávezetni a kérdésre: mit jelent számukra magyarságuk? A könyv apropóján ez könnyebb volt, mint ahogy először képzeltem, s meglehetősen eltérő válaszokkal szembesültem: „Semmit”, „magyar vagyok persze”, „nem tudom, eddig ezen így nem gondolkodtam el, ez olyan természetes”. A megközelítések ugyan nem voltak olyan különbözőek, mint először gondoltam, de így is egy igen jól árnyalható képet kaptam a beszélgetések tanulságait levonva.

A magyar közéletből hiányzik a magyarságról zajló produktív kommunikáció. Kortársaim, a rendszerváltás után születettek generációjából szerveződő alkotók- művészek közössége vagy egyáltalán nem foglalkozik a magyarság kérdésével, vagy teljes vállszélességgel áll be a demagóg, nemritkán populista politikai érdekek mentén formálódó, a valóságtól távol álló magyarságeszmények támogatása mögé. Ezért bárkit hibáztatni erősen meggondolandó, szüleink Kádár-korszakban szocializálódott generációjának tagjai körében nem ritka, hogy teljesen közömbössé vált saját magyarságával kérdésével kapcsolatosan, míg nagy- de inkább még élő dédszüleink körében ez kevésbé figyelhető meg. Mindez olyan általánosítás csupán, mely mintegy magyarázatot keres arra: miért ilyen széleskörű a kétdimenziós magyarságérzés? A Dienes könyvet egyik barátom azonnal kölcsönkérte, mondván: „nem gondoltam, hogy ez ennyire érdekes, pedig tanultam róla valamennyit”.

A közoktatást felelősségre vonása minden kérdésben problémás, egy szekeret lehet egyszerre száz irányba húzni: több testnevelés, több történelem, több matematika, több fizika, erkölcstan, és hittanoktatás. Minden szakterület a maga igazát érti, s érzi a legkiválóbban. Az óraszám s erőforrások korlátozottak, így vagy-vagy alapon a történelem könnyen a perifériára szorulhat, s hiába lenne érdeklődés: nincs tökéletes tanterv, csak valamilyen elv szerint jól megalkotott.

Szomorúan szembesülök vele: kortársaim művész-generációja eleddig nem kívánt olyan populáris médiumokban is megjelenésre képes értelmes diskurzust,- kicsit vehemensebb lelkülettel disputát – kezdeményezni a kérdéssel kapcsolatban, mely egyáltalán beindíthatná a kulturális önerjesztés folyamatait. Jelenleg a globális kultúra gyarmatosítása zajlik hazánkban, mely önmagában kiismerhetetlen hatásként szintén nehezen vonható felelősségre, de mindenképpen óvatosságra int: ennyi impulzus mellett beszélni kell: Mit jelent a magyarság, „mit ér az ember ha magyar”? A magyar kultúra önmagára irányuló diskurzusa nem kap olyan széleskörű nyilvánosságot, amilyet megérdemelne, a médiumok a kérdést – teljes inkompetenciájukból kifolyólag – képtelenek kommunikálni, az alulról szerveződő kísérletek kudarca jellemző.

A kérdésben én magam leginkább Szabó Zoltánnal értek egyet, aki a magyar kultúrát állandó önreflexióban tartva, nagyjainkról írta: „cihelődnek a halottak” utalva arra, hogy Kazinczy, Kölcsey, Balassi, Pázmány, Zrínyi mindannyian hozzátettek ahhoz a magyarság-numenhez, melyhez fordulnunk kell, s melyből bármely korszakból meríthetünk, s kell is merítenünk. Itt elérkezünk a történelem szerepéhez: a közös múlt emlékezetéhez, s annak ismeretéhez.

Mindannyiunk életében adódhatnak könnyebb-nehezebb időszakok. Krízisek, válságidőszakok, nehéz pillanatok. A mindig menekülő elme olyan, mint egy gímszarvas, amelyikre vadásznak: bemenekül a fák közé; elbújik a bokrok tövében. A sötétben lapul. Máskor száguld, rohan és menekül. Akad azonban olyan időszak, mikor megoldásként egyetlen lehetséges fedezék marad.

Shine On You Crazy Diamond; Ragyogj Te Őrült Gyémánt - így a Pink Floyd. Első énekesüknek, Syd Barrett-nek dedikálták e dalukat. Syd LSD kísérletei során egy rosszul sikerült utazás után lépett át egy ponton, ahonnan már másképp látta a világot, s a nem-világot. Az ő fedezékévé az őrület lett.

Szóval akadnak helyzetek melyekre a nyáriasan könnyed és lassan ölő stressztől a legkomolyabb, szinte tudatvesztéssel záruló hisztérikusággal lehet reagálni. Nyilván. Az elmúlt hetekben láttam és megtapasztaltam sokféle reakciót, választ a világra, s a nehézségekre, s leginkább azon töprengtem:

magam mint viszonyulok az összeomlás lelki kémiájához?

Utóbbi olvasmányom Simone Weil, akit nem lehet édes-mézes-mázossággal vádolni. "Jegyzeteiben" mintegy misztikusan, kevésbé rendszerve ír vallási elképzeléseiről némi katolicista ízzel, de annyira átszalad a profánba (a szent ellentéte) néhol a magyarázataival, hogy már szinte eretnekség, amit csinál. A halál előtti élet nehézségei szerinte kézzel fogható táplálékai az Istenhez közelítő léleknek. Szerinte.

És hol van az erkölcsiség, és a mindenségtől való eltávolodás olyankor, mikor a környezetünkben sorra játszódnak le olyan kisebb-nagyobb drámák, melyekbe beavatkozási lehetőségünk nincs, s személyünk mintegy mellékszerepek sokaságának tükréből lesz megpillantható? Kicsit mindenhol lenni valójában sehol sem lenni? A zenekari árokból, vagy a színfalak mögül szemlélt életekbe tekintve segíteni másokat; le- és felsegíteni őket megpróbáltatásaik pódiumára más lelkületet kíván, mint ahogy a tevékenyen szereplők elképzelik. 

Aztán, vannak időszakok, mikor mindenre van időnk önmagunkat kivéve. A vallás logikája - Simone Weil példáján nyomozva - különben sem kedvez annak, hogy az Én-nel túl sokat törődjünk.

A nagy bölcselők nyomán az önnön-nel, magunkkal törődés a tükrökkel törődés. Másokba nézve - magamba nézve. Ez a pszichológia lényegi, s elemi mondanivalója, a lényegi gnoszticizmus: hatásaink összességeiből életünk során, létrejövünk mi magunk is. Édesanyám is ezt mondogatta, s nem is tudja antropológiai értelemben milyen ősi bölcsességgel dolgozik. A pszichológia ilyen tekintetben bizonyítéka, s letéteményese emberi kapcsolataink hatásgyakorlásának.

Viszont ha elemi, színtiszta lényegiségre törekszünk, az irodalom, s a képzőművészetek megannyi esetben képesek pontosabban megragadni azokat a finomságokat, melyekre a tudományok képtelenek. Egy hosszas definíció, egy hatalmas tankönyv minden szava, mely tankönyv a minden kimondásra törekszik: lehetetlen vállalkozás. Ha a bölcsesség egyfajta cél, akkor a cél: a legnagyobb bölcsesség, a legnagyobb tudás: a semmit sem tudás. A beszéd, és a kimondott szó meglopja a bölcsességet, s minden betű, minden szó, mely az elménknek, hibázó, s az Egész (a bölcselők értelmezésében*) összefüggéseit felfogni képtelen elménknek valamit megpróbál megmagyarázni, kudarcra ítéltetett. Ez az, amiért a "tudományológiai" tankönyvek, melyek a tudományfejlődés irányait kutatják, falakba ütköznek: a saját tudományosságuk kereteit próbálják áttörni. A kereteket nem lehet keretekkel áttörni.

A leírt, vagy kimondott szó ugyanis mindig meglopja a bölcsességet: részleteket, töredékeket az elme számára hozzáférhetően megmagyaráz, viszont a bölcsesség egészére erről következtetéseket levonni nem lehet. A tudomány ilyen értelmezésben az elme bukása, s így a modern elemző hermeunetikus bölcsészet is bukásra van ítélve, a "kortárs" művészetekkel egyetemben: mindenáron az egyénből indulnak ki, abból a pontból, mely önmagát is csak más egyének tükreiként definálhatja tudományosan. E bukás leginkább egy örökös éhséghez hasonlítható, mely folyton folyvást tudományfejlődésnek tűnik. A bölcsészettudományban a bizonyítékéhség kielégíthetetlen: miért van ez, miért van ez, miért van ez? S közben a magyarázatok nem kielégítőek, homályosak, és elégtelenek. Ez a végtelenül lelassított bukás a tudomány bizonyíték-éhségérzete, s tünete a tudományterületek szétaprózódása. A szakterületek is szakterületekre aprózódnak. A tudományterületek nem egy egész részeként, hanem társtudományok szövedékeként értelmezik egymást. A bukás viszont egy vallási fogalom: leginkább azt jelenti, hogy igazán emberivé válni: a belőlünk, a tükrözetlen önmagunkból, a hibázó Énből fakadó meg-cselekedés. Az, hogy ez, és így történik: a tudomány területén természetes. Az aprózódás: mélyebb emberi természetből fakad.

És ott van a irodalom (vagy lényegében bármely Jó művészet). Mely ha jó, mindig az Egészről szól, de nem meglopja azt: nincs bizonyíték-igénye. Így a jó irodalomnak bizonyítás-vágya sincsen. Bátran engedi, hogy az Egész - mely először mindig vallási -  az Énen keresztül szóljon. Átközlés. A filozófia ennek fordított iránya: az Egész lesz a tükör, melyen gondolataink fénysugarai szemünkbe visszavetülnek. Így az irodalom, ha jó, mindig mozgásra indít: a bukásból annak ellentéte, az üdvözülés felé. A bukás aprózódás, az üdvözülés az egész-élmény megtapasztalása.

És ez csak akkor lehetséges, ha az Egész-élmény nem más, mint a pszichológiai Én-élmény elveszejtése.

Tehát megtisztulás önmagunktól.
És ez a katarzis.
A katarzis (κάθαρσις) görög eredetű. Jelentése: megtisztulás.

Ez is egy módja, a problémamegoldásnak. És azt hiszem, én ezzel szoktam élni.

(*neo-Platonista őskeresztény értelmezésben)

Oswald Spengler

1880. május 29. - 1936. május 8.

"A történeti szemlélet az én kifejezési módomban nem más, mint.. .. egyfajta a múltra és a jövőre kiterjesztett emberismeret, velünk született látásmód személyek és helyzetek megítélésére; annak megítélésére, hogy mi megy eseményszámba, hogy mi az, ami szükségszerű volt, ami meg kellett hogy történjen - nem pedig puszta adatok tudományos kritikája és ismerete."

(s további részletek a Nyugat Alkonyából)

a tevékeny ember és a szemlélődő ember:

A sors tette az egyéneket ilyenekké vagy olyanokká; töprengővé és bátortalanná vagy tevékennyé és a gondolkodást megvetővé. Mindazonáltal a tevékeny ember a teljes ember; a szemlélődőben egy különös szerv a test nélkül és a test ellenében szeretne hatni. És annál károsabb, minél inkább a valóságot is le kívánja győzni. Ekkor kapjuk azokat a jobbító etikai-politikai-társadalmi javaslatokat, amelyek mind-mind cáfolhatatlan biztonsággal megmondják: hogyan is kellene menni a dolgoknak, és hogy hogyan kéne mindehhez hozzálátni; tanításokat, melyek kivétel nélkül azon az előfeltevésen alapulnak, hogy minden ember ugyanolyan, mint a szerző, nevezetesen ötletekben gazdag és ösztönökben szegény, feltéve, hogy a szerző ismeri magát. Mindazonáltal ezeknek a tanításoknak (még ha egy vallás vagy egy ismert név teljes autoritásával lépett is fel) egyike sem változtatta meg a legkisebb mértékben sem magát az életet. Legfeljebb másként gondolkodtattak el bennünket az élet felől.

A világgazdaságról:

"A gazdasági gondolkodás és tevékenység csupán az élet egyik oldala, és hamis megvilágításba kerül, ha önálló élet-formaként kezeljük. Semmiképpen sem találnánk rá erre az elvre a mai világgazdaság területén, amely... igen távol áll attól, hogy általánosan emberi legyen."

A született államférfiról:

"A kort kell ezért megértenünk, amelybe születtünk. Aki nem érez rá, nem fogja fel legtitkosabb erőit, aki nem érez önmagában valamilyen rokon vonást, mely előrehajtja egy olyan útra, mely fogalmakkal le nem írható, aki a felszínben, a közvéleményben, a mindennapok fellengzős szavaiban és eszményeiben hisz, azt nem gyarapítják eseményei. Azt az események tartják hatalmukban, nem ő az eseményeket. Sohasem szabad visszatekinteni, sohasem szabad a mértéket a múltból meríteni! ... Az igazi államférfi a személyben megnyilvánuló történelem.."

a zenéről:

"Az emberi transzcendencia végső kifejeződése a „láthatatlan Isten”. A túlvilág ott kezdődik, ahol a láthatóság világának a határai állnak; a megváltás végső soron nem más, mint kiszabadulás a fénynek és az észlelhető tényeknek a birodalmából.

Számunkra, emberek számára éppen abban rejlik a zene leírhatatlan varázsa és valóban megváltó ereje, hogy ez az egyetlen művészet, amelynek eszközei a láthatóság világán kívül fekszenek – ami számunkra már régóta egyáltalában a világgal egyjelentésű −, így hát egyedül a zene képes minket mintegy kivezetni a világból, széttörni a fény uralmának páncélburkát, és abba a jóleső illúzióba ringatni, hogy általa a lélek végső titkaihoz kerülhetünk közel – illúzió ez, ami azon alapul, hogy az éber ember teljesen e különös érzékének rabja lett, hogy pl. fülének benyomásai alapján már egyáltalán nem is képes a „hallás világát” megalkotni, hanem azokat látásvilágába illeszti bele."

a "nagy" létkérdésekről:

"Mindazonáltal más dolog kérdezni, és más a megoldásban hinni. A növény él, és nem tud róla. Az állat él, és tud is róla. Az ember elcsodálkozik életén, és kérdez. De választ az ember sem képes adni. Csak hihet válaszának helyességében, és ebben a tekintetben a legkisebb különbség sincs egy Arisztotelész és a legnyomorultabb vadember között."

Mondatok:

"A valóságos életet megéljük, nem pedig megismerjük."

"Az igazságok a történelmen és az életen túl helyezkednek el; maga az élet ellenben túl van minden okon, okozaton, és igazságon."

------------------------------------

Oswald Spengler filozófia-irodalmának olvasása egyszerre inspiráló művészetterápia jellegű élmény, és blőd ezoterikus harsogás. Platonista példatár és exkluzív sorsfilozófia, gyönyörűen megírva.

a sztori röviden:

1.
Kerényi Imre, jelenlegi kulturális főattasénk:

"... én a magam részéről nagyon bízom abban, hogy Vidnyánszky úr meg fogja tenni, amit megkövetel tőle a haza. Elég erő van hozzá, jó korban van, megvan hozzá a műveltsége, a felkészültsége, a kultúrája, és meg fogja csinálni a Nemzeti Színházat, ami ugyanúgy sikeres lesz, mint az Alföldié, csak nem a buzikról fog szólni, hanem a szerelemről, meg a barátságról, meg a hűségről"

2.
Kulka János méltóságteljes válaszlevelében így ír:
(részletek)

"Szégyellem, hogy Kerényi Imre, a tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott buzizik, és a Nemzeti Színház jövendőbeli igazgatója, Vidnyánszky Attila ebben semmi kivetnivalót nem talál, sőt együtt aratnak göcögő tetszést nézőik körében."

továbbá:

"Mint utóbb nyilatkoztad, a rendezvényen magánemberként beszéltél, színházi emberek között voltál, abban a közegben ez a stílus belefér és nem bántásnak szántad, amit mondtál. Ezúton közlöm veled, Imre, hogy tévedsz. Az általad említett közegbe nem csak ez a stílus nem fér bele, de már te magad sem."

Itt (a válaszlevelet is itt találjuk) olyan hozzászólásokba szaladtam bele, amelyek újra ráébresztettek, miért is szoktam le a kommentolvasásról. A széleskörű buzizás nem csak a narancs kft. pribékjeinek, s a vele ilyen tekintetben rokon nemzeti érzelmű ripacshadseregnek szokása, hanem civil olvasók sem rettennek vissza egy kis vérmes, habzó-szájú fröcsögésről ha szóllani kell. Ha a kommentelők véleményének átlagát, és a jelenlegi nemzeti kulturális koncepciót egymásra fésüljük, nagyjából egy lightos entartete Kunst látszék körvonalazódni.

Az entartete Kunst a 30-as évek Németországában elfajzott kulturális megközelítésként működött, melyben minden zsidó, néger, homoszexuális, illetve egyéb szimplán degeneráltnak, abberáltnak minősített képző- és zeneművészeti alkotást szimplán betiltottak. Mindent ami nem árja. (táncművészeti vonatkozásban egy megjegyzés: csodálatos Lábán Rudolf táncművész-koreográfus (táncírás) feltalálónkat egy darabig hagyta működni az NSDAP; ő csak azután lett degenerált miután idővel nem kívánta teljesíteni a goebbels-i propagandarendszer megrendeléseit)

Kerényiék idióta, hatás- és működésképtelen kultúrpolitikája szerencsére csak a narancs kft. egészének tehetségtelensége, és motiválatlansága (továbbá mert nem igazán szeretnek dolgozni) miatt marad meg egy egyszerű, nemzetieskedő paródiának.  

Az hogy Kerényi szerint a jó művészet szerelmes-es, barátság-os, meg a húségről, valamint a nemzeti értékek témaköreiből dolgozva tendál, szóra sem érdemes. Annyira rossz vicc, hogy már jó: igazán érett, kiművelt elképzelés-koncepció a magyar kultúra jövőjét illetően. Ez még kultúr-fasizmusnak is kevés.

[alant: Hitler (itt félig háttal) és az NSDAP néhány tagja a degenerált művészetek múzeumában)]

Ez az egész.. nem jó érzés.

A helyzet, amely körülvesz egészen érdekes. Ma olvastam Pázmánytól, és Pilinszkytől is az unalommal kapcsolatosan, hát meg kell hagyni, engem ez nem fenyeget. Pilinszky a bűn és az unalom kapcsolatát feltételezi, s megjegyzi, hogy valójában az idő a tiszta unalomban, és a bűnnel kitöltöttben is hasonló: salakos. Jó kis szó.

Egyébiránt a helyzet vidéken botrányos, itt a fővárosban még egész kiváló. Mondhatni jó, ahogy a szorgalmi időszak eredményei is a bölcsészkaron középszerűnek mondhatóan: "jók". Pár jelessel, meg az egy beáldozott latinnal. Szegény.

A vizsgázással úgy vagyok, hogy sosem érzem magam jelesnek mikor leülök szónokolni. Még ha (ha) tudnék is sokat mesélni, általában nincs mesélőkedvem. Legyünk túl rajta állapotban elücsörgök. Szokták is érezni a fejek.

Valakim holnap nehéz vizsgára készül, ő sokkal lelkesebb ilyen téren. A vizsgadrukkot, és a félelmet is teljes körűen meg tudja élni, s így kimagasló teljesítményekre ugyanúgy képes, mint lehangolóakra. Vagy ötös, vagy egyes. Szokta mondani. Remélem holnap az előbbihez fog közelíteni, s az utóbbihoz is legfeljebb felülről. Nehéz is, ha megszaporodnak a kételyek, meg természetes, hogy ilyenkor minden stációt végigjár az ember, mintegy lelkiismeret Canossát: eleget tanultam; nem tanultam eleget; készülök; eleget tanultam nem tanultam eleget; készülök.

A félelem elhatalmasodása mintegy túlnő a lelken, s a környezettől elszakadva a nagy megpróbáltatás előtt rendszerint a biztos bukás gondolata felülmúlja a siker dicsőségének lehetőségét. Lehetőség az is, hogy valamely babonáról van szó, mely szerint: nem is gondolok rá, hogy sikerülhet, mert mi lesz ha nem és csalódok. Kevésbé ügyesen ezt pesszimizmusnak szokták bélyegezni, pedig az egy belülről kifelé ható erő, míg emez egy babona, mely mintegy külső hatásként nehezedik ránk:

Ne gondolj rá, hogy sikerülhet, mert akkor nem fog.

Félelmetes súllyal képes ilyenkor a magány összenyomni bárkit, s a feladat és az arra vállalkozó lélek közé egy fogpiszkálót is képtelenség lenne beszúrni, nemhogy a szeretet áldásos játékait.

Pediglen ilyenkor is érkezhetnek segítő, mintegy babonától, s a bukás terhétől megszabadító gondolatok, akár egyszerűnek tűnő formában is:

Sikerülni fog.

A szerencse lányának esetében ez egyébként nem is különösképpen kérdéses.

(Ma volt szerencsém találkozni végre kedves barátommal, az elmúlt időszakban nem igazán találkoztunk, sőt. Tesó, ahogy szoktuk.)

Namármost, vannak bizonyos filozófiai hibák. Az alapvetések megkerülhetetlenek, s pusztán a kritikai álláspont önmagában is elegendő lehet ahhoz, hogy kiteljesítsük elképzeléseinket, azonban vigyázni kell. A túlzásba vitt ordibálás, az artikulálatlan – vagy egyáltalán nem artikulált – szócséplésnél, és sárdobálásnál semmi sem hitelteleníti el gyorsabban az embert.

Talán az sem véletlen, hogy magyar nyelvünkben a financiális hitel-re, és a pszicho-szociális hitel-re egy ugyanazon alakot használjuk.

Lehet gyűjteni, felhalmozni, a hitelt egyszer kiérdemelni, máskor rombolni belőle. Mértéke-értéke állandóan változó.

Ott van a Puzsér.

Feltűnt abban a tehetségkutatóban, s mintegy magától értetődően volt egy kitapogatható etikai-esztétikai mérce, melyet úgy képviselt, ahogy az a magyar széles nyomtávú médiában eleddig senki soha.

Northrop Frye írt Négy Esszé c. munkájában az irodalmi kritikáról nagyon komplexen. Bevallom igen kedvelem őt, szisztematikus mint állat, és ő is olvasta Spenglert, s még ha körül is bástyázza magát Spengler ellen (azt hiszem az első esszéjében alázza porig a művészet és vallás tárgykörében elkövetett dogmatikusságaiért) a hatása a Négy Esszé-ben egész jól kivehető. És ez nagyon finom.

Na Puzsér Northrop-i mércével semmiképpen sem kritikus. Ebben az országban ma a kritikus, mint numen egyáltalán értelmezhetetlen, maradjunk inkább a szabadúszó értelmiségi kategóriánál. Azt hiszem az sem degradál.

Legtöbb ismerősöm, barátom, szeretteim eddig sem rajongtak különösebben P.-ért. Én kedveltem elsősorban érdekes filmes rádióműsoraiért, érdekes nézőpontjaiért. Mondott jókat. - mondaná egyik professzorom.

A problémám vele most az, hogy a Propaganda c. Tilla műsorban.. na erről külön. Baromi jó szerkesztői ötlet (minden műsorban két ember, 3-4 percenként váltva mutatja be őket a műsor), Tilláról nem lehet eldönteni, hogy idióta vagy zseniális, valószínűleg mindkettő, de mindig elheherészi annyira a műsort, hogy nagyon szórakoztató lesz a végére. Ilyen hatékonyan talán a Veiszer Alindát lehetett a Záróra c. éjszakai interjú-műsorban emberfejtés közben megfigyelni. Mondjuk Veiszer bulldog, Tilla vizsla módján dolgozik, de mindkét műsor kiváló – mmint a Záróra csak volt)

Szóval ebben a műsorban a Puzsér belépett egy olyan bulvárközeli szférába, ahol őt már egészen máshogy lehet, és kell is – ha az ő saját mércéjét vesszük alapul – figyelni, mint eddig.

Másrészről, a Showder Klub standup-osai elleni kirohanása teljesen felesleges volt. Totális önlejáratás lett a vége, s meg kell vallani: Aranyosi a műsorában (hétfői adásra gondolék) oly eleganciával reagált erre az egész hajtépésre, s a Propagandabeli szereplésének tükrében rögvest megfigyelhető, mennyiben is egy önnön frusztrációit kontrollálatlanul szócséplő értelmiségi, s mennyiben egy vehemensebb kritikus is Puzsér. Kiderült: előbbi nagyon, utóbbi kevésbé.

Dombóvári egyébként minősíthetetlen. Nem is vicces, és nem is intellektuális. Aranyosival volt szerencsém egy jól sikerült riportot látni korábban, meglehetősen jól felépített Standup-os szerep az övé, magánéletében valószínűleg rá sem ismernénk. Kiváló.

(már kiposztoltam ezt, mikor eszembe jutott: a médiahack, amiről P. beszél, tudatosan nem megvalósítható. Valószínűleg, sehol sem valósult meg, az USA dirty talker-ei nem hackerek, hanem egyszerűen abból dolgoznak, hogy többszázmillió emberből könnyebb meríteni az erre vágyókból, mint tízből)

http://egyszazalek.hit.hu/

Először kommentár nélkül kívntam, de azért gyorsan:
Lehetőségek az interpretációra:

A)

Ez pontosan az, aminek látszik. A fickó lopott/csalt, bűnözött. A bűn tisztán profán.

B)

Valójában szent bűnfogalommal állunk szemben, s e szlogen teológiai preferenciáinak felsorolása szinte végtelen lenne; több ezer év bölcsessége az egyben.

C)

Mindkettő egyszerre áll fent. Ez esetben a marketing-csatorna miatt ez kizárólag a posztmodern tartományán értelmezhető, s leginkább a Zucker testvérek paradigma-kilépegetős humorához lehet szinkronrendezni. Lásd:

És akkor ez nagyon félelmetes.

"What shall we use to fill the empty 
Spaces where we used to talk"

Pongyolán:

"mitkéne csinálnunk, hogy betöltsük a beszéd helyetti légüres tereket"

Nincs kedvem az esszéista modorhoz, így folytassuk blog-kísérletünket egészen más műfajban:
Ma a terítéken:
Otthon, édes

Olyan telefonbeszélgetésre ébredtem, melyhez hasonlót filmekben szokás mutogatni. A test fekszik, s a fül aprócska kalapácsai ütemeznek ébresztő szózatot: csöngne a telefon. Sírna, mint egy csecsemő, de csak rázkódik, rezeg szegény. Ennek három éve már.

Testemre ébredve felültem, ugrottam (szigorúan jobb lábbal, micsoda babona) a parkettára, s nyúltam a telefonért. "Ó megvan-e még az az otthon?" köszöni megvan, de nincs annyira jól, mert mi történt az éjszaka. Alig aludtunk - jaj ne is mondd. Aztán megegyezünk, mindjárt visszahív. Telefon repül az asztalra. Várok, várok,  csöngés(vagyis rezgés, három éve már) neharagudj, nemtudok mit mondani, ez a ti dolgotok. Dehát ilyen az ember anyja, akkor szerinted így és így lesz? Végtelen ciklus - így a BME-n;  ismétlem -  így én: neharagudj, nemtudok mit mondani. De hát ilyen az emberfia, csak belekezd: akkor szerintem ez és ez van. Magyarázom neki, hogy szerintem ez és ez van, én sem hiszem el.

Van ez a kék világ, mióta felfedezte magának az egyikük, azóta tart. Face-book. A virágvilág nagy része ezt a két szót még elgügyögi valahogy angolul, s meg is érti: arc-könyv. Nem csodálkoznék rajta, ha ad hoc találnának Egyiptomban egy régi kődarabot, rá lenne vésve valami papirusz meg egy fejforma hieroglifusz alatta meg adatok halmai: monológok és dialógusok emberekről embereknek. Lájkokat biztos nem találnánk, de hát azok is annyit érnek mint a szűz hó márciusban: mindjárt elévül-olvadnak, leginkább kis kedveskedésnek ha jók. Egyébként "hát a bökés az nagyon primitív" mondta a tavalyi latintanárom, szegénynek milyen igaza volt, tényleg az. 

Volt nem is oly rég egy gondolat, a VALIS olvasás (Philip K. Dick) meg a sok Kraftwerk-hallgatástól ihletődve januárban. Ennek egy inspiráló ötlete: az, hogy egy ember Egy-sége, önnönvalósága az online és offline létből is egyaránt származó. Múlt héten pörgött a hír a srácról, aki egy évig vonta meg magától a netheroint. Nem is volt valami boldog a végére.

1.

Szemöldök mocc. Figyelsz.
de csak nézel
mint jégre a kézmeleg.

Kút vagy, s belőled lélegez
minden mozduló,

ólmos színű-arany szélű
virág fülbevaló.

2. (testvéremnek)

Roppan a süldő combja:
Szádban a hrivnya-hazád.