Szinkronrendező

Pár-beszéd és egy doktor gondolatai a zenéről

1. Gyere, mondta, megfogta a kezét, és beszaladt vele a tömegbe. Mózest játszva szaggatta azt ketté, mit sem törődve a kövér, izzadó masszával vitte magával. Mit sem törődve. Ette bele magukat a tömegbe. Nagyon hangos, az a jó, csípőjét riszálva táncolni kezdett. Mit sem törődve. Füstgépek búgása, és finoman torzított gitárhangok között szerelmesen rendeződtek egymás mellé, alá, és felé, ahogy a zene üteme kívánta. Már ha kívánta, s nem csak üres, modern, ütemes fecsegés szikrázott a mágneses hangfalakból. Ezt én nem szeretem, olyan béna, én sem táncolj. Táncolj, ha akarsz, én nem fogok. Ne kéresd magad. Ritmusos, ebéd előtti vitatkozások, reggeli utáni ernyedtség, erjedés okozta másnaposság. Fáj a fejem, nekem is, akkor ne szakítsd le rólam a ruhát légyszives olyan erősen máskor, nagyon kemény voltál, én ennél sokkal érzékenyebb vagyok, neharagudj. Neharagudj. Mit csinálunk ma? Ehetnénk avokádó-dió krémet. Ehetnénk. Túl zsíros, másnaposság van. Harmadnaposság van. Nap-naposság van. Kérdeztél valamit? Én aztán semmit, édesem, ebben a modern világban miféle ócska, buta tánczenék vannak. Bezzeg a mi időnkben, bezzeg. Bezzeg. Beethovent , Richard Strausst, Verdit fütyörésznék a mulatókban szívesen. Az se jó, vagy csak valami diszkót, valami rendeset, ne ilyen csinálmányt. Csinálmány, olyan szép ez a nyelv, miért baszod el ilyen ronda kifejezésekkel? Á, hagyjuk, reménytelen vagy.

Kiléptek az utcára, sétáltak az utcán, találkoztak az utcán, leültek az utcán. Utca, utca, bánat utca, bánatkővel. Miért vagy szomorú? Én nem vagyok, neked mi bajod? Mi bajod? Semmi, csak ugyanaz a régi probléma. Mire viszem? Viszem valamire? Á, úgysem semmire, ne légy nevetséges, ne is emészd magad a kérdésen, valamennyien menthetetlenül. Menthetetlenül? El vagyunk veszve, 60-70 év, és ha azt hiszed megeszed a világot akkor. Akkor. Akkor? Akkor. Akkor zabál fel igazán. Igazán? Minél nagyobbat merítesz, annál kisebbet ugrasz. Ezt mondta nagyapám. Nem is ismerted. Nem baj. Fényképek a családi albumban, sztorik, megmaradt igazolványok, nyakkendők a szekrényben, szinte. Szinte. Nekem valódibb, mint ez a zene, ez a mű-zene a rádióból, megint. Ugyanaz a dallam, mind. Megőrülök tőlük. Múltkor, azok a néger zenészek, ú de jó volt. Mi a baj? Nyűgös vagyok, másnapos. Szegény, szegény. Énis nyűgös vagyok, ettől a zenétől. Megint a zene. A zene? Csak kritizálni tudsz, és bele se tudnál fújni egy papírdudába se, nemhogy fuvolába.  Hülye! Nem az a lényeg. Nem az a lényeg. Nem az a lényeg. Nem az a lényeg. Nem az a lényeg…

2. Egy ismeretlen doktor gondolatai a zeneművészetről

Nem az a lényeg.

Minden kifolyik a fülemen. A könnyű, buta zene azért, a nehéz, konzerv zene meg amazért. A rádió slágerzenéi, és dallamai butaságukkal, a nehéz konzerv zenék pedig butaságukkal. A rádió zene szembeötlően buta, a másik pedig nem szembeötlően buta. A rádiós bárgyúságával belefékezi magát az agyba, mint egy buta rokon butaságai, a nehéz zene, pedig mint egy sznob buta rokon butaságai. Az életszerű zene nem ismeri ezeket a butaságokat. Az életben a buta dolgok sosem tudtak gyökeret verni. A túl buta lények meg állatok meg növények meg amőbák meg mikróbák meg dolgok kihaltak. A túl egyszerű és a túl bonyolult se jó. Az ember se túl egyszerű, vagy túl bonyolult. Az emberi zene emberi. Még tudjon a szívből szakadni. Nem az a lényeg, hogy ilyen, vagy olyan legyen, hanem épp olyan! Olyan! Olyan! Olyan! Az a lényeg, hogy olyan legyen!

3. Olyan vagy velem, mint.. na erre nincsenek, szavaim. Nekem sincsenek. Fújd el, vagy pengesd el, vagy táncold el, vagy rajzold el, vagy gyurmázd el. A szavak a világ egy részét… jaj már! Ne bonyolítsd. Adj egy csókot. Nem adok. Adj egy csókot. Szeretlek, gyere ide, mutasd úgy, hogy megölelsz. Nem, mert dacos vagyok! Namár! Najó. Szeretlek. Énis szeretlek. Csók. Csók. Csók. Happyend.

Feje tetején a turbán-törülközővel rajzolgatni. Erre lett jó ez az augusztus hetedikei szerda este (mivel a blog olvasottsága lényegében nulla, ezért bátrabban osztom meg itt magánéletem aprócska dolgait)

A meleg. A meleg nem csak az én magánéletem aprócska dolgai, az egész városé, vagy bármely másik városé. Odanézek, és rajzol. Felnéz, pillantásokat ereget, visszanéz, fejet forgat. Papírt – bocsánat, most látom csak – spirálfűzött jegyzet-füzetet tologat. Most Bús, Barna szemek. Magánéletem aprócska dolgai.

Rám nézett délután, délelőtt, vagy tegnap délután ebben a melegben az idő ugyanúgy tikkad, mint az emberek, és arra gondolt úristen milyen üveges szemekkel néz rám ez a srác, mintha nagyon buta lenne, gondolom legalább is a srác, szóval én. Sok ilyen gondolatom van mostanában: butaságok, magabizonytalanságok és önbizalomtalanságok. Most arra gondolok, hogy ha könyvet kellene írni, ameddig rajzol, a címe az lenne, hogy Magabizonytalanságok, önbizalomtalanságok és további rémséges lélek-evő szörnyetegek Enciklopédiája. (Itt volt egy mondat, de lecsapott rá a cenzúra, Isten nyugosztalja, ennyi hogy maradt: „most is, meg megannyi most is, hogy egymásra nézünk”)

Mikoooor? Énekel, kezében samponos-üveggel villával ceruzával lepedővel frissen ragasztott cipővel törülközőcsücsökkel és úgy csinál mintha mikrofon lenne. Mintha. Mikrofon. Lenne. Becsukja a szemét ilyenkor akkor ezidőtájt mikor így csinál és nagyon koncentrál, a hangja kicsit remeg, de éppen annyira, hogy stílusos legyen, sokkal inkább mint hamis. Sokkal. Inkább. Mint. Én nagyon szeretem mikor énekel, szerintem Ő is szereti, nagyon úgy látszik tűnik hallatszik hogy élvezi. Én. Nagyon. Szeretem.

Mit csináltunk még? Ó igen, elmaradtunk valahol az Eltűnt Idő Nyomában, ilyen melegben minden perc küzdelem és túlhevülés, és most látom, hogy megmutatná, amit rajzol, méregeti, már biztos nincs sok, jajj izzadok, megtöröljem most a homlokom? (Most radíroz) Szóval örülök, hogy leültünk élni egy kicsit. Ahogy szoktuk, a két világ csüccsen egy szobában ő meg én, van férfi is, meg nő is, az ivararány kiváló. Kiváló.

Zavar a köhécselgetés, no meg no ez a meleg is, de annyi mindent csinálnánk, de majd ha est leszáll e kormos-tollú („megyek megmosom a tollam” – midet? gondoltam. – a haját.) hatalmas est.. – ú most nagyon nézeget, ó igazgat, mint egy igazi modellt. Jó lesz ez így. – Feljebb üljek? Nyakat nem rajzolok neked. Köszönöm drágám, én sem neked. (na hogy így került rá a turbán).

Nem pepecsel többet. Én sem. – Neked még mennyi idő?

Na mutasd!

Tristo Kolumbán álma

Wikipédia, toposz:

"A toposz egyfajta irodalmi vándortéma, vagy gyakran visszatérő motívum, mely újból és újból azonos (hasonló) értelemben jelenik meg a legkülönbözőbb korokban, legkülönbözőbb szerzők műveiben. Hivatalos definíció szerint a toposz közismert, közkinccsé vált, különböző korokon átívelő költői kép, írói fordulat, cselekményelem. A modern irodalomtudomány szóhasználatában a toposz az irodalmi művek sorában fellépő azonos vagy hasonló jelentésű szövegrész, visszatérő kifejezés, klisé, séma, alkotói felfogás, szemléletmód.”'

Most nyáron egy XX. századi magyar novellistákkal foglalkozó antológiában találkoztam gyakran a vonatút toposzával. Megvallom őszintén kedvet kaptam, és egy novellában

megírtam a magamét.

(alternatív cím: bye, bye vagy bújj bújj magány)

Beleül, és belehámoz,
Bádogreccsek hangja.
A pléhlemezt magára,
magára hajtja.

A feje még kikandikál,
meg egy kis apró kéz
Integet.

Magányka most már,
formába jöttél.
Ég veled!

Mikor belém csapott a villám, hogy blogot kellene írni, és elgondolkodtam, vajon milyen címet is kék adni, a következő szempontok befolyásoltak a végső döntésben: mindenki által ismert kifejezés legyen, allegorikusan is lehessen értelmezni, és elsősorban(!) olyan szó legyen, amely pszichoaktív.

A szinkronrendező szócskát generációnk agyába égette a televízió, gyermekkorunktól kezdve többezerszer hallottuk az adások végén, mindig ugyanott, egy meghatározott ponton elhangozva, hasonló hangsúllyal prezentálva. A mindennapokban azonban gyakorlatilag sosem hangzik el. Memóriánkban elszeparáltan élő kis audio-élmény. Ez a fajta intimitás az, ez a fajta Pink Floyd-i pszichoaktivitás, ami miatt erre esett a választás. Ráadásul nyelvi/irodalmi szempontokat figyelembe véve is érdekes: a szinkron szó bőven ógörög, a „rendező” pedig igazán magyaros nyelvjáték.
Jó kis szó ez.

Memoárnak írom ezt a bejegyzést, egyfajta emlékeztetőnek. Ha később esetleg visszaolvasva a blogban rátalálok erre, majd újra emlékezhessen madár-memóriám ezekre a röpke felfedezésekre. Műfajilag: gondolat-kísérlet, vagy gondolatébresztő.

 Rosszul éreztem magam júniusban, és egy tegnapi facebook-beszélgetés ismételten előhozta korábbi problémámat szőröstül-bőröstül. Egyetemi társaim sorra jelentkeznek különböző konferenciákra, pályázatokra, utaznak külföldre, tesznek-vesznek. Ezzel párhuzamosan a szombati – szerintem – kevésbé jól sikerült koncert kapcsán is elgondolkodtam.

Nem ismerem elég behatóan a Schopenhauer-i filozófiát, és régen is olvastam, azonban ő jut eszembe e kérdés kapcsán: - Mennyiben határozhatja meg motivációinkat a jutalmazás? Milyen mértékben cselekszünk, alkotunk, teszünk-veszünk azért, hogy a kitűzött cél elérését már önmagában jutalomként könyvelhessük el? Schopenhauer valószínűleg azt válaszolná: - ugyan, kérem, ne tekintsünk a célokra ilyen nagy vágyakozással. Csalatkozhatunk számításainkban, s az ilyen csalódáskor érzett fájdalom – mely az emberi nem sajátja – sokkal nagyobb annál, minthogy megérje beléje vetnünk bizalmunk. Célravezetőbb ilyen vágyak nélkül, az emberek elvárásaira való tekintet nélkül pusztán egyéni belátásunkra hagyatkoznunk, s legföljebb ha a saját mércénk nem ütjük meg, akkor érezzünk csalódást.

Én valószínűleg udvariasan megköszönném Schopenhauer professzor úrnak a segítséget, és csöndben eloldalognék e válasz hallatán. Elégedettséget éreznék, mert e válasz legnagyobb ereje kettősségében rejlene. Egyrészről sikertelenség esetén nem kellene annak okait keresni, elvégre nem volt célunk a siker, s így csalódottság sincs. Másrészről könnyedén átadhatjuk magunkat az alkotás öröméből fakadó beteljesedésnek. Ez a válasz tehát két legyet ütne egy csapásra. Ha valaki lemond a sikeresség hajhászásáról, magát így jobban átadhatja a művészet lényegének: az alkotásnak. Ha valaki teljesen lemond arról, hogy kitegye magát a siker lehetőségének azzal, hogy másoknak megmutassa, mit alkotott: aszkétává válik, s csak önmagának alkot.

Valójában nem hiszem, hogy ezt a kérdést ennyire kategorikusan két véglet irányába lehetne metszeni. Evezzünk a zene vizeire.

Fájdalommal tölt el, hogy gyakran találkozok olyan zenészekkel, akik képesek kiölni a szeretetet produkcióikból. Egy számomra több szempontból is kedves decemberi fellépésünket hoznám fel példaként, ahol akkor – erősen spengleri hatásra – "leateistáztam” egy zongoradarabot, majd percekkel később mondták a hangosba a konferansziék hogy saját szerzeményről volt szó.
Ha ma kellene ítéletet mondanom, talán nem festeném le ennyire erőszakosan a véleményemet, inkább úgy fogalmaznám meg: szeretettelen volt.

Az alkotás sosem fakadhat önszeretetből, lévén, hogy az az önemésztés egyik formája. Nem ismerem a zongorista fiatalembert, aki játszott, de emlékszem, akkor biztos voltam benne: büszke a saját darabjára.

Megengedek magamnak egy véleményt: a büszkeség nem egy olyan cselekvés, mely műveinkkel aktív kapcsolatba tud lépni. A darab lényegét nem befolyásolja az, hogy büszkék vagyunk-e rá, vagy sem. A büszkeség már kívül esik az alkotás periódusain.

Ha előbb vélemény volt, akkor most dogmatika: ha mások büszkék, essen jól. A darabról alkotott saját véleményünket is befolyásolhatja természetesen. A darabot azonban, s ahogy előadtuk, azt nem fogja soha.

Mint látjuk, a művészet és a siker-méricskélés nehezen fér meg egymás nyakán. Az az állapot viszont, melyben élvezzük az alkotás pillanatait, mégsem nélkülözheti a dicsőségből fakadó táplálkozást, mert e célra törekvés elvenné emberi mivoltunk – akár önmagunkkal szembeni – versengő jellegét.

Nehéz kérdés ez.

Hosszú idő telt az előző félév vége óta, a posztok is megritkultak itt az utóbbi hetekben. Ennek oka az a szűnni nem akaró fájdalmas elégedetlenség volt mely eltöltött, ha erre az össze-vissza blogra gondoltam. Se nyelvileg, se tartalmilag nem éreztem eltaláltnak, vagy legalább annyira izgalmasnak, hogy valamilyen szálon haladva újra és újra felfedezzem miért is szerettem vele valamikor foglalkozni. Így a teljes szerkezeti átalakulás gondolata múlt héten fogant meg bennem, s most érkezett el a pillanat az első komolyabb formai változások életbe léptetésére, így adván egy utolsó esélyt ennek a blog dolognak.

Az eddigi össze-visszaságot felváltja a tematizálás, innentől kezdve az eltérő műfajú bejegyzések (ahogyan ez is pl. egy napló) más-más megbélyegzés öléből fognak napvilágra kerülni. Ez a szabaddá tevő korlátozás reméljük beváltja a hozzá fűzött reményeimet, s a blogom törlés helyett (melyre többször gondoltam az elmúlt hetekben) az eddigi kísérletező kiskorúság után valamilyen érettebb, hozzám jobban illő „nagykorú” blog formaiságában fog újjászületni.

2013. július 29. hétfő

eltűntél táskácska!
kerülj meg.
széthasadt cipzáron
lepődj meg.
nem téged, te engem
keress meg.

keress meg táskácska
találj meg.
bendődben bujkálnak jelmezek,
meg nem írt Virág-szonettek,
tollrajzok, bús háromszögek.

ha megkeresnél, én itt leszek,
várlak a júliusi nyárban.
ha kell még, majd erőt veszek,
ne lásson senki búsnak.

s ha megjössz táskácska,
bendődből írónak öltözöm.
nyári fesztivál-lakosnak.
S e verset a noteszbe
belekörmölöm.

:)