Mikor belém csapott a villám, hogy blogot kellene írni, és elgondolkodtam, vajon milyen címet is kék adni, a következő szempontok befolyásoltak a végső döntésben: mindenki által ismert kifejezés legyen, allegorikusan is lehessen értelmezni, és elsősorban(!) olyan szó legyen, amely pszichoaktív.
A szinkronrendező szócskát generációnk agyába égette a televízió, gyermekkorunktól kezdve többezerszer hallottuk az adások végén, mindig ugyanott, egy meghatározott ponton elhangozva, hasonló hangsúllyal prezentálva. A mindennapokban azonban gyakorlatilag sosem hangzik el. Memóriánkban elszeparáltan élő kis audio-élmény. Ez a fajta intimitás az, ez a fajta Pink Floyd-i pszichoaktivitás, ami miatt erre esett a választás. Ráadásul nyelvi/irodalmi szempontokat figyelembe véve is érdekes: a szinkron szó bőven ógörög, a „rendező” pedig igazán magyaros nyelvjáték.
Jó kis szó ez.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.