Szinkronrendező

Pár-beszéd és egy doktor gondolatai a zenéről

1. Gyere, mondta, megfogta a kezét, és beszaladt vele a tömegbe. Mózest játszva szaggatta azt ketté, mit sem törődve a kövér, izzadó masszával vitte magával. Mit sem törődve. Ette bele magukat a tömegbe. Nagyon hangos, az a jó, csípőjét riszálva táncolni kezdett. Mit sem törődve. Füstgépek búgása, és finoman torzított gitárhangok között szerelmesen rendeződtek egymás mellé, alá, és felé, ahogy a zene üteme kívánta. Már ha kívánta, s nem csak üres, modern, ütemes fecsegés szikrázott a mágneses hangfalakból. Ezt én nem szeretem, olyan béna, én sem táncolj. Táncolj, ha akarsz, én nem fogok. Ne kéresd magad. Ritmusos, ebéd előtti vitatkozások, reggeli utáni ernyedtség, erjedés okozta másnaposság. Fáj a fejem, nekem is, akkor ne szakítsd le rólam a ruhát légyszives olyan erősen máskor, nagyon kemény voltál, én ennél sokkal érzékenyebb vagyok, neharagudj. Neharagudj. Mit csinálunk ma? Ehetnénk avokádó-dió krémet. Ehetnénk. Túl zsíros, másnaposság van. Harmadnaposság van. Nap-naposság van. Kérdeztél valamit? Én aztán semmit, édesem, ebben a modern világban miféle ócska, buta tánczenék vannak. Bezzeg a mi időnkben, bezzeg. Bezzeg. Beethovent , Richard Strausst, Verdit fütyörésznék a mulatókban szívesen. Az se jó, vagy csak valami diszkót, valami rendeset, ne ilyen csinálmányt. Csinálmány, olyan szép ez a nyelv, miért baszod el ilyen ronda kifejezésekkel? Á, hagyjuk, reménytelen vagy.

Kiléptek az utcára, sétáltak az utcán, találkoztak az utcán, leültek az utcán. Utca, utca, bánat utca, bánatkővel. Miért vagy szomorú? Én nem vagyok, neked mi bajod? Mi bajod? Semmi, csak ugyanaz a régi probléma. Mire viszem? Viszem valamire? Á, úgysem semmire, ne légy nevetséges, ne is emészd magad a kérdésen, valamennyien menthetetlenül. Menthetetlenül? El vagyunk veszve, 60-70 év, és ha azt hiszed megeszed a világot akkor. Akkor. Akkor? Akkor. Akkor zabál fel igazán. Igazán? Minél nagyobbat merítesz, annál kisebbet ugrasz. Ezt mondta nagyapám. Nem is ismerted. Nem baj. Fényképek a családi albumban, sztorik, megmaradt igazolványok, nyakkendők a szekrényben, szinte. Szinte. Nekem valódibb, mint ez a zene, ez a mű-zene a rádióból, megint. Ugyanaz a dallam, mind. Megőrülök tőlük. Múltkor, azok a néger zenészek, ú de jó volt. Mi a baj? Nyűgös vagyok, másnapos. Szegény, szegény. Énis nyűgös vagyok, ettől a zenétől. Megint a zene. A zene? Csak kritizálni tudsz, és bele se tudnál fújni egy papírdudába se, nemhogy fuvolába.  Hülye! Nem az a lényeg. Nem az a lényeg. Nem az a lényeg. Nem az a lényeg. Nem az a lényeg…

2. Egy ismeretlen doktor gondolatai a zeneművészetről

Nem az a lényeg.

Minden kifolyik a fülemen. A könnyű, buta zene azért, a nehéz, konzerv zene meg amazért. A rádió slágerzenéi, és dallamai butaságukkal, a nehéz konzerv zenék pedig butaságukkal. A rádió zene szembeötlően buta, a másik pedig nem szembeötlően buta. A rádiós bárgyúságával belefékezi magát az agyba, mint egy buta rokon butaságai, a nehéz zene, pedig mint egy sznob buta rokon butaságai. Az életszerű zene nem ismeri ezeket a butaságokat. Az életben a buta dolgok sosem tudtak gyökeret verni. A túl buta lények meg állatok meg növények meg amőbák meg mikróbák meg dolgok kihaltak. A túl egyszerű és a túl bonyolult se jó. Az ember se túl egyszerű, vagy túl bonyolult. Az emberi zene emberi. Még tudjon a szívből szakadni. Nem az a lényeg, hogy ilyen, vagy olyan legyen, hanem épp olyan! Olyan! Olyan! Olyan! Az a lényeg, hogy olyan legyen!

3. Olyan vagy velem, mint.. na erre nincsenek, szavaim. Nekem sincsenek. Fújd el, vagy pengesd el, vagy táncold el, vagy rajzold el, vagy gyurmázd el. A szavak a világ egy részét… jaj már! Ne bonyolítsd. Adj egy csókot. Nem adok. Adj egy csókot. Szeretlek, gyere ide, mutasd úgy, hogy megölelsz. Nem, mert dacos vagyok! Namár! Najó. Szeretlek. Énis szeretlek. Csók. Csók. Csók. Happyend.