Szinkronrendező

Memoárnak írom ezt a bejegyzést, egyfajta emlékeztetőnek. Ha később esetleg visszaolvasva a blogban rátalálok erre, majd újra emlékezhessen madár-memóriám ezekre a röpke felfedezésekre. Műfajilag: gondolat-kísérlet, vagy gondolatébresztő.

 Rosszul éreztem magam júniusban, és egy tegnapi facebook-beszélgetés ismételten előhozta korábbi problémámat szőröstül-bőröstül. Egyetemi társaim sorra jelentkeznek különböző konferenciákra, pályázatokra, utaznak külföldre, tesznek-vesznek. Ezzel párhuzamosan a szombati – szerintem – kevésbé jól sikerült koncert kapcsán is elgondolkodtam.

Nem ismerem elég behatóan a Schopenhauer-i filozófiát, és régen is olvastam, azonban ő jut eszembe e kérdés kapcsán: - Mennyiben határozhatja meg motivációinkat a jutalmazás? Milyen mértékben cselekszünk, alkotunk, teszünk-veszünk azért, hogy a kitűzött cél elérését már önmagában jutalomként könyvelhessük el? Schopenhauer valószínűleg azt válaszolná: - ugyan, kérem, ne tekintsünk a célokra ilyen nagy vágyakozással. Csalatkozhatunk számításainkban, s az ilyen csalódáskor érzett fájdalom – mely az emberi nem sajátja – sokkal nagyobb annál, minthogy megérje beléje vetnünk bizalmunk. Célravezetőbb ilyen vágyak nélkül, az emberek elvárásaira való tekintet nélkül pusztán egyéni belátásunkra hagyatkoznunk, s legföljebb ha a saját mércénk nem ütjük meg, akkor érezzünk csalódást.

Én valószínűleg udvariasan megköszönném Schopenhauer professzor úrnak a segítséget, és csöndben eloldalognék e válasz hallatán. Elégedettséget éreznék, mert e válasz legnagyobb ereje kettősségében rejlene. Egyrészről sikertelenség esetén nem kellene annak okait keresni, elvégre nem volt célunk a siker, s így csalódottság sincs. Másrészről könnyedén átadhatjuk magunkat az alkotás öröméből fakadó beteljesedésnek. Ez a válasz tehát két legyet ütne egy csapásra. Ha valaki lemond a sikeresség hajhászásáról, magát így jobban átadhatja a művészet lényegének: az alkotásnak. Ha valaki teljesen lemond arról, hogy kitegye magát a siker lehetőségének azzal, hogy másoknak megmutassa, mit alkotott: aszkétává válik, s csak önmagának alkot.

Valójában nem hiszem, hogy ezt a kérdést ennyire kategorikusan két véglet irányába lehetne metszeni. Evezzünk a zene vizeire.

Fájdalommal tölt el, hogy gyakran találkozok olyan zenészekkel, akik képesek kiölni a szeretetet produkcióikból. Egy számomra több szempontból is kedves decemberi fellépésünket hoznám fel példaként, ahol akkor – erősen spengleri hatásra – "leateistáztam” egy zongoradarabot, majd percekkel később mondták a hangosba a konferansziék hogy saját szerzeményről volt szó.
Ha ma kellene ítéletet mondanom, talán nem festeném le ennyire erőszakosan a véleményemet, inkább úgy fogalmaznám meg: szeretettelen volt.

Az alkotás sosem fakadhat önszeretetből, lévén, hogy az az önemésztés egyik formája. Nem ismerem a zongorista fiatalembert, aki játszott, de emlékszem, akkor biztos voltam benne: büszke a saját darabjára.

Megengedek magamnak egy véleményt: a büszkeség nem egy olyan cselekvés, mely műveinkkel aktív kapcsolatba tud lépni. A darab lényegét nem befolyásolja az, hogy büszkék vagyunk-e rá, vagy sem. A büszkeség már kívül esik az alkotás periódusain.

Ha előbb vélemény volt, akkor most dogmatika: ha mások büszkék, essen jól. A darabról alkotott saját véleményünket is befolyásolhatja természetesen. A darabot azonban, s ahogy előadtuk, azt nem fogja soha.

Mint látjuk, a művészet és a siker-méricskélés nehezen fér meg egymás nyakán. Az az állapot viszont, melyben élvezzük az alkotás pillanatait, mégsem nélkülözheti a dicsőségből fakadó táplálkozást, mert e célra törekvés elvenné emberi mivoltunk – akár önmagunkkal szembeni – versengő jellegét.

Nehéz kérdés ez.