Szinkronrendező

Krimi ponyva

És azok a szomorú szalagcímek. ’Üresen találták Nagy Ő lakását’. A folyóparton, ahogy és ő egyedül élt, mindent megírtak. Mindent, ahogy mindig. A lapok, meg az újságíróik, attól függően, mi a nevük, úgy és olyan stílusban.

Egyedül ültem olcsó lemezt hallgatva az iroda közepén, az íróasztal mögött. A cipőket ledobtam, felraktam a lábam egy puffra, bámultam ki a füstön keresztül az ablakon. Újabb városi délelőtt, ami elrohan, gondoltam. Szerettem ezekbe a gondolatokba merülni.

A vonat-ügy megoldódott, kevéssel ezelőtt csörögtek telefonon, de a Nagy Ő-vel nem boldogulnak. Én mondtam hogy engem hagyjanak, van elég bajom így is.

Tíz óra múlt néhánnyal, akkor hallottam a kopogást először. Női, ha a sarok legalább 8 centis, akkor 38-39-es láb, körülbelül egyhetven magas lehet. A hangok közeledtek, s megjelent a nő sziluettje az ajtóüveg túloldalán. Kopogni fog.

Kopogás. Szabad.

Üdvözlöm azért jöttem, hogy. Á ne is fáradjon, mondtam, s levettem közben a tűt, ilyen hangzavarban nem lehet beszélgetni. Azért jött, mert a férje, vagy a barátja, egy férfiismerőse bajban van, és maga is segítségre szorul.

Igen.

Mindig ilyen magához hasonló nők keresnek meg. Segítsek ezen, azon, amazon. Na mondja.

Nem ehhez vagyok szokva, beszéljen velem rendesen. Kérem. Tessék mondani.

Tudja – tudom - elhagytam valamit, ami nagyon fontos nekem. Egy ékszert. És igen, egy férfi vitte el.

Mindig a férfiak, mi? Ha rám hallgat – felálltam, és az asztalkához sétáltam az ablak alá. Gondosan háttal állva töltöttem italt, maga is kér, kérdeztem bele, nem, válaszolta ő, és duruzsoltam tovább – ha rám hallgat lemond arról, hogy férfiakkal kezd. Vagy a pénzét, vagy még többet akarnak magától.

Detektív úr, maga jól ismerheti a fajtáját.

Mégis, hogy segítsek magán? – Lennének ötletei? – kérdezi. Pimasz. Csak besétál, és már arra gondol, hogy a lábai elé, úgy mint a gyöngyök, vagy az ékszerek amiket keres, odagurulok. – Kezdje maga, és ne kíméljen.

Itt egy telefonszám. Egy spanyol fickó. A Las Gatas bárban dolgozik, tudni fogja hogy én küldtem. – Miért nem megy oda maga? – Veszélyes hely az egy nőnek. Detektív úr.

Elmentem a bárba, még aznap este, italt kértem, jég nélkül. Langyos gyomorkeserű. Nézze, látja a kocsimat csapos úr? Van ott magának valami, eladom, ha érdekli. Érdekel.

Kimentünk, az anyósülésre ült, rutinos róka, mégis hagyta magát becsapni. Revolvert rántottam, előbb mint ő, és rászegeztem. Egyhetven magas nő piros lakkcipőben. Ismeri? Ismerem. Azt mondta maga mindent tudni fog. Nem tudok semmit. Csapos úr, ha nem beszél, akkor a halakkal alszik ma éjszaka. Hagyjon békén, vegye le rólam. Ha beszél. Miről? Nincs miről. Tudja miért jöttem? Nem mondhatok semmit, az életem van veszélyben. Csak annyit mondhatok, Domingo.

Domingo, az a szemét. Tíz éve próbálok valamit a nyakába varrni.
Elengedtem a pultos fickót, úgysem tud semmit. Kilöktem a kocsiból, és elhajtottam. Pöfögött a régi nyolchengeres, végig a sugárúton a folyópartig. Aztán fel a hídra. A város fényei ragyogtak az öböl sötét vízében.

Fülke, telefon. Halo, halo, már épp aludtam. Mit szeretne? Magán kívül? Azt hogy találkozzunk. Mikor? A lehető leghamarabb. Aludnom kell, reggel dolgozom. Nézze, nem érünk rá, a lakására megyek.

A lakására mentem.

Reggel kócosan néztem a tükörbe, rúzsfolt, és egy papírcetli. 'Este újra várom.' Nem a piros cipőcskében ment dolgozni, itt hagyta az előszobában. Körülnéztem a lakásban, a hálóban a ruháim, ahogy este ledobtam. A takaró gyűröttebb, mint az arcom, a sarokban bárszekrény, csak whiskey-vel. Töltöttem kettőt, jég nélkül. Langyos gyomorkeserű.

Az utcán bántott a fény, és éhes voltam. Az irodába mentem, összerakni a kirakós utolsó darabjait. Cigarettáztam, fájt a fejem. Délután lett, mire felhívtam a néger barátot. Halo, néger barát, este. Tudod hol van a Domingo pláza? Tudom. Legyél ott. Hozd a rendőrnyomozót is. Letettem, de újra tárcsáztam. A bugó hang. Halo? Halo. Maga az? Igen. Este magáért megyek, hétre legyen kész. Még ma megoldódik az ügy. A telefonba lihegett, és letettem.

Fetrengtem egy órát a matracon, és elindultam. Az ajtóból fordultam vissza egy pohárért. Jég nélkül. Langyos gyomorkeserű.

Készen áll? Azt hiszem nem. Mindegy, most már, mindegy. Odaértünk, és kiszálltam. Már vártak ránk. Domingo állt középen, körülötte egy tucat kutyája. Üdvözlöm Domingo. Beállhatunk ide a kocsival?  Ide sajnos már nem, de tudunk egy sokkal megfelelőbb helyet a maguk számára, kérem kövessenek, mondta. A háttérben táncosok körvonalai, öltöztek. Elvezettek mélyen a parkolóházba, a levegőben benzin és fullasztó széngáz szaga vegyült.

Megálltunk, kiszálltam. Maga nagyon naiv volt detektív úr, mondta a nő, és lassan, macska-léptekben sétált oda Domingo-hoz. Még egy utolsó italt, barátom? Kérdezte a férfi, és bárszekrény gurult elő. Whiskey-t jég nélkül, ahogy szereti? Igen.

Belökdöstek egy kamionba, rám zárult az ajtó. Gázszagot kezdtem érezni, a régi módszer, gondoltam. Csak pár percig kell kibírni.

Ébredj, ébredj, haho. Néger barátom keltegetett. A kamion előtt feküdtem, elterülve. Hogy sikerült? Félig. Domingo megszökött, de a nő megvan. Meg az ékszerek is.

Két nap múlva az irodámban keresett meg a nő, két rendőr kísérte be. Detektív úr, maga ravaszabb volt, mint én. Honnan tudta, hogy? Hogy maga meg Domingo? Kedvesem, nem bíztunk egymásban. És mi lesz ezután detektív úr? Italt töltöttem, neki, és magamnak. Jég nélkül. Langyos gyomorkeserűt.

Mária férje Sándor, Sándor felesége Mária és Sándor elment külföldre, merthogy katona, elment a messzi Szovjetunióba, háború volt, mondták látott már ilyet a világ, nem is olyan régen, és akkor a Sándor elment.

A Máriának nagyon hiányzott, de hát a háború időközben véget ért látott már ilyet a világ mondták nem is olyan régen, és akkor Mária nagyon várta a Sándort, de a Sándor csak nem jött vissza a hideg és komor Szovjetunióból biztos meghalt mondták látott már ilyet a világ.

Aztán teltek az évek, de nem olyan nagyon sok, és akkor Mária úgy gondolta, érezte, tudta, hogy eljött az ideje hát találkozott a Ferivel, és beleszeretett a Feribe, hát nem szép dolog, de csúnya se, ez ennél sokkal bonyolultabb, és akkor összeházasodtak, a férjem meghalt, mondta Mária, élni kell tovább, hát látott már ilyet a világ.

Aztán teltek az évek, de még mindig nem olyan sok, és akkor egyszer, egy nyári délutánon előkerült a Sándor. Nem volt eléggé halott, mondhatni jó formában volt, úgy élt egy picit. Hát látott már ilyet a világ.

Ajjaj mondta Mária, ajjaj mondta Ferenc, ajjaj mondta Sándor, na akkor Máriánk tessék választani, merthogy jogilag lehet, de hát azért mégse lehet ez ennél sokkal bonyolultabb, mondta Mária. Hát látott már ilyet a világ.

Jött aztán egy év az ezerkilencszázötvenhatos, és akkor a Sándor úgy gondolta most legjobb lesz hogyha, és mindenkinek, és elment Amerikába. Bezzeg manapság nincsen mindenkinek ilyen lehetősége pedig a ma az milyen lehetőségekkel teli.

Hát látott már ilyet a világ?

- Halo, hallasz. Hallasz?
- Szia, igen, nem halo?
- Halo, most hallasz? Nem?
- Igen, hallo, halo, hallasz? Igen?
- Nem? Igen, és most?
Halo?
- Ittvagyok halo, na most, igen?
- Nem, hallo? Ottvagy? Nem?
- Nem hallak, halo, hallasz?
- Hallo, ottvagy, hallasz? Nem hallasz?
- Na, most igen nem igen nemigen igen, hallo?
- Oké, majd beszélünk, szia.
- Szia.

A Bástya és a Veres Pálné utca sarkán találkoztunk. Egyszerre kanyarodtunk be a Bástya utcába. Azt, hogy ő is végig figyelt-e engem, nem tudnám biztosra mondani.

Nem mentünk túl gyorsan, csak sétálgatás volt szerda délelőttiesen. Engem lekötött hogy zakóban vagyok, ő meg nagyon magába mélyedt. Magába.

Azt hittem róla, hogy ő a Bereményi Géza, annyira hasonlónak tűnt. Meg is bámultam amíg előttem haladt, néhol már illetlenül. De nem vette észre. A kezében szatyor, rajta valami egyszerű kabát, a fején meg egy simlis csapott sapkácska volt. Sétáltunk Ő előttem, én mögötte, meg akartam szólítani ¿ne haragudjon, nem Ön a Bereményi Géza? de nem tettem, annyira talán tehát mégsem akartam.

Biztos lettem benne, hogy Ő az, a szatyrára néztem, az alapján tutira vettem. Tutira. Méltóságteljesen, lassan, szerda késő délelőtt majdnem ebédidőben csak egy drámaíró lehet az aki. Tuti. Aztán a Fejér utcában levágtam egy sikánt, elé kerültem, s egy pillanatig aztán tényleg belebámultam az arcába, na mondom mindent egy lapra. Akkor meg már nem ő volt. Nem szívtam mellre.

Túlléptem az ügyön, léptem, sétáltam, végig a Kálvin a Térig, ott át az úton, kis kanyargás, el is felejtettem a fickót.

A Múzeum körúton meg megint elém került, a szatyorral, meg a simlis sapkával. Igazából nem is tűnt valami boldognak. Vagy nem is tudom, az ő helyzetét tekintve ezt nehéz volna megmondani, érvelni lehetne pro és kontra hogy neki miért nehéz, meg egyáltalán milyen. Vitte a szatyrot, ha kiürül akkor nehezebb is lesz, meg könnyebb is, de ekkor ebből még a Múzeum körút elején nem sokat tudtam kihámozni.

Aztán meg időm nem maradt kihámozni. A szatyorral a kezében a Bereményi Géza bement a Múzeum antikváriumba. A többit csak elképzelni ha lehet.

Bement, a rózsaszín szatyorral a kezében, kipakolta belőle a pultra a 8-10 vastag kötetet, lexikont, sokat érhetnek, de mégis az uzsora, meg kell élnünk nekünk is nézze, és végül is csak készpénz helyben és egyből. Nyomott ár, elfogadja vagy nem, valószínűleg igen.

Kicsit én is elszomorodtam. Hazajöttem és kivettem Bereményi Gézát a könyvtárból.

Hans Zeit bogaras svájci órásmester. Megrögzött pepecselő. Mániákus precizitásfüggő. Órásműhelyében minden óráját minden nap minden órájának ötödik percében – ha épp nem alszik – pontosságát illetőleg ellenőrzi. Órákban és óráktól függően, idejét órákban mérve, óramű pontossággal éli életét.

Van egy fekete notesze, amely eredetileg két-óránkénti pontossággal adott lehetőséget a jegyzetelésre, de piros tintával minden téglalap formájú rovatot megfelezett, így a notesze is órákban mér.

Hans Zeit éppen e fekete noteszkával pepecsel, amikor ráébred. Most. Lehetne írni, hogy ráébredt, vagy, hogy rá fog ébredni, a lényeget tekintve - ¿milyen bonyolult a valóság? – ugyanúgy helyes. Főleg egy órásmester szemszögéből. Szem, szögéből. Minden pillanatban, múltban, jövőben ébred rá felfedezésére, mely kívül áll az időn, akárcsak ő.

Ismerte minden órájának minden fogaskerekét, áttételét, mechanikáját, tuorbillon-szerkezetét, díszítő drágakövét, lapját és mutatójának formáját, anyagát, hangját. Éppen e precizitás vezette a felfedezésre.

Az ablakon besütő, ragyogó, ömlő tiszta, svájci napfény megvilágította legnagyobb üveg-órájának szerkezetét úgy, hogy a másodperc-mutató árnyéka Hans noteszére vetült. Órásmesterünk szeme csak és kizárólag apró dolgokat képes megfigyelni. Egyszer figyelmetlenségből nekiment egy tehénnek. – Túl nagy! – mondta. Hiába kérem, minden szakmának megvan a maga átka. Na tehát, szóval Hans az aprócska, precíz dolgok mestere, s meglátta, hogy az árnyék nem hibátlan. Valami, mint egy aprócska bolha, mintha ott pattogna az óramutató árnyékán.

Először csak a játékos optikára gondolt, mondván nyílván csak érzéki csalódás. Odalépett az órához, megnézte a mutatót, s valóban nem talált rajta semmi különlegeset. Nem talál rajta semmi különlegeset.

Visszaülve folytatta a pepecselést a fekete noteszkával, s megint csak az ugrándozás. – Ez már nem állapot! –kifakadt magából órásmesterünk, s az órához lépett, lecsavarozta szerkezetét, s az asztalkához, magához vitte. Leült, s nagyítóval vizsgálni kezdte. Majd egyre erősebb, s nagyobb nagyítókat vett magához, melyekben szeme az ajtóból – szemből – nézve egyre viccesebb méreteket kezdett ölteni. Hans csak nézte a mutatót, nézte. Az lassan kattogott, tikk-takk aszondja, de sehol egy bogár.

Már közelgett a naplemente, mikor egy nagyon erős, millárdszor millárdszoros nagyítóval vizslatta a másodperc-mutatót, s meglátta.

Másodperc ritmusban aprócska bogarak ugrándoztak a másodperc-mutatón. Megvizsálta az összes óráját, és mindegyiken. Mindegyiken ott ugráltak a burjánzó élet ezen aprócska, lüktető lényecskéi.

Az írás hit, hogy én látok valamit, és az a valami tényleg ott van.

Tacacho

egy perui finomság

elkészítési idő: kb. 1 óra mindennel együtt
hozzávalók:
három zöldes banán (a boltban a lehető legéretlenebbeket válasszuk ki)
10 dkg csípős száraz kolbász (tálcás)
fél kg, 20% zsíros sertés darálthús
vaj
só
víz
olaj

5 dkg kolbászt egy nagyobb edénybe tesszük (végig abban főzőcsézünk majd)
addig pirítjuk, míg a paprikás zsírocska már tocsog

meghámozzuk a banánokat, és hosszában egy vágás, keresztben egy vágással
mindegyik banánt négyrészt vágjuk. ezután beletesszük a kolbászzsíros serpenyőbe
és pirítjuk, grillezünk

forgassuk bőszen, egy idő után puhul is majd, kb. 10-12 perc múlva tésztaszerű
masszává gyúrjuk a lapáttal és kivesszük egy műanyag edénybe. ezt a tésztát
hagyjuk kihűlni

edényünkbe most beletesszük a sertéshúst, olajat nem sajnáljuk alóla
borsozzuk, sütögetjük, és az 5dkg már pirított, és 5dkg még friss kolbászkákat
mellé helyezzük. forgatjuk szépen, sokat. ha fogy alóla a zsíradék, azt vajjal pótoljuk

eddigre kihűlt banántésztánkat jól megnyomorgatjuk, adunk hozzá sót, és még nyúzzuk egy picit
ezután bepottyantyuk a sertés husi mellé. ez egy kritikus pillanat, birkózás kezdődik a banán-
tésztával és a sertéshusival, hogy összedolgozódjanak. nagyon kevéske olajat öntünk rá,
és ami fontos: egy kávéscsészényi vizet. ezután a művelet egyszerűsödik, forgatjuk, eldolgozzuk.
só-só-só, de nem kell sok.

közben a kolbászkákat papírtörlőjükre folyamatosan kiszedegetjük!
végül még sütögetjük 1-2-3-4-5 percig, és lehúzzuk a tűzről. Kééész!

rizst főzünk, majd tálalás:
rizseckske, Tacacho-nk, és néhány kolbászka kerül egy tányérra

Jó étvágyat!
buen apetito!

Dadogó gitár
és remegő kéz
inspiráció
hová lettél?
elmentél
és most messze vagy
számolgatod a napokat
hogy merre mentél
és hová mész.

Balatonfüred, márkanév.
nyalogatnám a lelked én,
de alkotótábor, lélekfúzió
"művészpárti" sikerinfúzió.

méretve vagyunk mindannyian
a mindannyian most te meg én
méretve vagyunk hát.. te, meg én.
balcsi-parti túrán,
ne te remegjél

a partitúrán ne remegjél
ennyi a titkom mi csak.
lehelj csókot kottafejre
és simogasd meg azt.

remegj csókot szerelemre
szeretőd vedd szád elé,
és ne félj, és ne félj.

ezt én üzenem,
és hogy te mit üzensz?
'Gergő majd megtudod.'
Rendben. de ne haragudj
rám amiért 
átjár
a hiányod.

Egy kis ad hoc melankólia csak úgy mert ilyeneket akkor lehet posztolni ha nagyon nem aktuálisak, a dátumbélyegző szerint is múlt heti. Hétfői.

Tudomány-depresszió
Müller Péter Sziámi elveszetttt dalszöveg-kézirata

nappal, és éjjel
tánc ez ezer veszéllyel
lépkedj ide oda, amoda
nem futhatsz előle el soha

némán fut végbe
minden remény a végben
szempont-perspektíva
problema-kollektíva

vesztesz majd egyszer
suttogja halkan a rendszer
pedig nincs rendszer, csak tesztel
a mennyország tűzoltó-rendszer

hányszor, ó hányszor,
hányszor futsz zátonyra, hányszor
depressziób-a-gónia
túlcsorduló memória

felejts, hát felejts
felejtsd a felejtset, felejts
(közben vokál: lépkedj ide oda, amoda
nem futhatsz előle el soha)

Nem messze onnan, ahol a múltkor még a mozdonyban kergetőzött a nő, meg a férfi, meg ők voltak minden kupéban, meg ópiumpipa meg gyilkosság, meg újra és újra játszódó idő, na szóval, attól a vasúti útvonaltól, a két állomás közötti utazástól, nem messze onnan. Az alkonyban mindig úgy összeolvad a rózsaszín meg a narancssárga, csak van hogy nem látni, mert a felhők fölött, mondogatta ő. Szóval a két állomás, a képzeletbeli neveikkel, kitalálmányok, és fantáziák, fikciók és csodák között élt ő. Ő nem volt sem idős, sem öreg, sem fiatal, sem ifjú, sem középkorú, leginkább Ő volt Ő. Annyit lehetett róla elmondani, hogy nagy volt. Nagy Ő. Ezzel az egyetlen tulajdonsággal volt megáldva, a többivel kevésbé megáldva, hanem. megverve volt. Ha nem. Elképzelték, kitalálták, megszerkesztették, megálmodozták, alaktalan, formátlan testét-lelkét kiszínezték és félremagyarázták és toldozták-foldozták. Az emberek. Mindenki. Minden éjjel róla álmodtak a magányos ifjú kisasszonyok, róla, hogy van kastélya, van kis lova, nincs kastélya, nincsen lova, autója van, Pesti lakása van, nincs autója, nincs pesti lakása, háza van, kertes, hatalmas földje van, traktorja van, nincsen háza, nincsen földje, nincs traktorja. Róla álmodoztak a vidéki, pesti, budai, vidéki, kitalált folyókon inneni és túli kisasszonyok. Azok a kisasszonyok, akikről pedig az úrfiak álmodoztak, akikről pedig a kisasszonyok húgai álmodoztak, és így tovább. Különös volt Nagy Ő őnagysága, róla álmodoztak az erdők medvéi, akik a mézről álmodoztak, amiről a méhek álmodoztak, akikről a virágok álmodoztak, akikről a föld álmodozott, ami az esőről álmodozott.

Az Eső.

Meleg volt már mióta, azóta, hogy. Mióta nem esett már, kérdezte a vonaton is a kisasszony, mielőtt leszúrták egy korábbi novellában, hogy aztán végül mégse szúrják le, aztán csak leszúrták, így körbe-körbe. Szóval mióta nem esett, napok? Évezredek? Óta nem esett. Álmodoztak Nagy Őróla. Nap nap úgy ébredt, a tükörbe nézve arcát másnak látta, ahogy megálmodta őt a világ. Nap. Nap. Bezzeg a virág, meg a méz, meg a méhek, meg a maczkó, azok mindennap ugyanúgy, pedig róluk is álmodoznak, de ők ugyanúgy. És te is, hogy olvasod, meg én is, pedig mi is, és rólunk is. Mi ugyanúgy ébredünk. És közben, csak Nagy Ő őnagysága változik.

Volt egy kisasszony. Egy darab. Ő, hogy elunta az álmodozást, meglátta az egyik Úrfit. Milyen csinos is, milyen ügyes is, milyen erős is. Majdnem megkedvelte. Aztán, hogy megkedvelte, majdnem hogy beszélt vele. Aztán majdnem hogy beszélt vele, róla kezdett álmodozni Nagy Ő helyett. Aztán, hogy igen, hogy nem, hogy talán, beleszeretett. Bele. Találkoztak, beszélgettek. Sugdolóztak, csókolóztak. Csókolóztak, ölelkeztek. Ölelkeztek, szeretkeztek. Ez a kisasszony nem álmodozott Nagy Ő őnagyságáról soha többé.

Aztán volt egy másik darab kislány, őt szegényt elragadta a mocsárláz, egy másikat egy néger fiú vitt el, egy harmadikat az egyetem, egy negyediket a hadsereg, egy ötödiket a gyermekágy, a hatodik vénlány lett, a hetedik szerencsés volt, a nyolcadik végtelen, a kilencedik meg a tizedik meg egymást vitte el.

Egyikük sem gondolt többé Nagy Ő-re. Egyre fogytak, akik még igen, aztán már ők sem.

Egy keddi nap volt, hogy megtörtént. A lakás a folyóparton, a kis viskó üresen állt.

Az éjszaka senki sem álmodozott róla. Eltűnt Nagy Ő. Keresték, nyomoztak utána, körözték. Azt hitték páran, hogy megtalálták, de nem Ő volt. Azon a keddi napon, több év, vagy több ezer után, újra elkezdett esni az eső. Az Eső. Azon, a keddi napon.