Szinkronrendező

Nem messze onnan, ahol a múltkor még a mozdonyban kergetőzött a nő, meg a férfi, meg ők voltak minden kupéban, meg ópiumpipa meg gyilkosság, meg újra és újra játszódó idő, na szóval, attól a vasúti útvonaltól, a két állomás közötti utazástól, nem messze onnan. Az alkonyban mindig úgy összeolvad a rózsaszín meg a narancssárga, csak van hogy nem látni, mert a felhők fölött, mondogatta ő. Szóval a két állomás, a képzeletbeli neveikkel, kitalálmányok, és fantáziák, fikciók és csodák között élt ő. Ő nem volt sem idős, sem öreg, sem fiatal, sem ifjú, sem középkorú, leginkább Ő volt Ő. Annyit lehetett róla elmondani, hogy nagy volt. Nagy Ő. Ezzel az egyetlen tulajdonsággal volt megáldva, a többivel kevésbé megáldva, hanem. megverve volt. Ha nem. Elképzelték, kitalálták, megszerkesztették, megálmodozták, alaktalan, formátlan testét-lelkét kiszínezték és félremagyarázták és toldozták-foldozták. Az emberek. Mindenki. Minden éjjel róla álmodtak a magányos ifjú kisasszonyok, róla, hogy van kastélya, van kis lova, nincs kastélya, nincsen lova, autója van, Pesti lakása van, nincs autója, nincs pesti lakása, háza van, kertes, hatalmas földje van, traktorja van, nincsen háza, nincsen földje, nincs traktorja. Róla álmodoztak a vidéki, pesti, budai, vidéki, kitalált folyókon inneni és túli kisasszonyok. Azok a kisasszonyok, akikről pedig az úrfiak álmodoztak, akikről pedig a kisasszonyok húgai álmodoztak, és így tovább. Különös volt Nagy Ő őnagysága, róla álmodoztak az erdők medvéi, akik a mézről álmodoztak, amiről a méhek álmodoztak, akikről a virágok álmodoztak, akikről a föld álmodozott, ami az esőről álmodozott.

Az Eső.

Meleg volt már mióta, azóta, hogy. Mióta nem esett már, kérdezte a vonaton is a kisasszony, mielőtt leszúrták egy korábbi novellában, hogy aztán végül mégse szúrják le, aztán csak leszúrták, így körbe-körbe. Szóval mióta nem esett, napok? Évezredek? Óta nem esett. Álmodoztak Nagy Őróla. Nap nap úgy ébredt, a tükörbe nézve arcát másnak látta, ahogy megálmodta őt a világ. Nap. Nap. Bezzeg a virág, meg a méz, meg a méhek, meg a maczkó, azok mindennap ugyanúgy, pedig róluk is álmodoznak, de ők ugyanúgy. És te is, hogy olvasod, meg én is, pedig mi is, és rólunk is. Mi ugyanúgy ébredünk. És közben, csak Nagy Ő őnagysága változik.

Volt egy kisasszony. Egy darab. Ő, hogy elunta az álmodozást, meglátta az egyik Úrfit. Milyen csinos is, milyen ügyes is, milyen erős is. Majdnem megkedvelte. Aztán, hogy megkedvelte, majdnem hogy beszélt vele. Aztán majdnem hogy beszélt vele, róla kezdett álmodozni Nagy Ő helyett. Aztán, hogy igen, hogy nem, hogy talán, beleszeretett. Bele. Találkoztak, beszélgettek. Sugdolóztak, csókolóztak. Csókolóztak, ölelkeztek. Ölelkeztek, szeretkeztek. Ez a kisasszony nem álmodozott Nagy Ő őnagyságáról soha többé.

Aztán volt egy másik darab kislány, őt szegényt elragadta a mocsárláz, egy másikat egy néger fiú vitt el, egy harmadikat az egyetem, egy negyediket a hadsereg, egy ötödiket a gyermekágy, a hatodik vénlány lett, a hetedik szerencsés volt, a nyolcadik végtelen, a kilencedik meg a tizedik meg egymást vitte el.

Egyikük sem gondolt többé Nagy Ő-re. Egyre fogytak, akik még igen, aztán már ők sem.

Egy keddi nap volt, hogy megtörtént. A lakás a folyóparton, a kis viskó üresen állt.

Az éjszaka senki sem álmodozott róla. Eltűnt Nagy Ő. Keresték, nyomoztak utána, körözték. Azt hitték páran, hogy megtalálták, de nem Ő volt. Azon a keddi napon, több év, vagy több ezer után, újra elkezdett esni az eső. Az Eső. Azon, a keddi napon.