Szinkronrendező

Krimi ponyva

És azok a szomorú szalagcímek. ’Üresen találták Nagy Ő lakását’. A folyóparton, ahogy és ő egyedül élt, mindent megírtak. Mindent, ahogy mindig. A lapok, meg az újságíróik, attól függően, mi a nevük, úgy és olyan stílusban.

Egyedül ültem olcsó lemezt hallgatva az iroda közepén, az íróasztal mögött. A cipőket ledobtam, felraktam a lábam egy puffra, bámultam ki a füstön keresztül az ablakon. Újabb városi délelőtt, ami elrohan, gondoltam. Szerettem ezekbe a gondolatokba merülni.

A vonat-ügy megoldódott, kevéssel ezelőtt csörögtek telefonon, de a Nagy Ő-vel nem boldogulnak. Én mondtam hogy engem hagyjanak, van elég bajom így is.

Tíz óra múlt néhánnyal, akkor hallottam a kopogást először. Női, ha a sarok legalább 8 centis, akkor 38-39-es láb, körülbelül egyhetven magas lehet. A hangok közeledtek, s megjelent a nő sziluettje az ajtóüveg túloldalán. Kopogni fog.

Kopogás. Szabad.

Üdvözlöm azért jöttem, hogy. Á ne is fáradjon, mondtam, s levettem közben a tűt, ilyen hangzavarban nem lehet beszélgetni. Azért jött, mert a férje, vagy a barátja, egy férfiismerőse bajban van, és maga is segítségre szorul.

Igen.

Mindig ilyen magához hasonló nők keresnek meg. Segítsek ezen, azon, amazon. Na mondja.

Nem ehhez vagyok szokva, beszéljen velem rendesen. Kérem. Tessék mondani.

Tudja – tudom - elhagytam valamit, ami nagyon fontos nekem. Egy ékszert. És igen, egy férfi vitte el.

Mindig a férfiak, mi? Ha rám hallgat – felálltam, és az asztalkához sétáltam az ablak alá. Gondosan háttal állva töltöttem italt, maga is kér, kérdeztem bele, nem, válaszolta ő, és duruzsoltam tovább – ha rám hallgat lemond arról, hogy férfiakkal kezd. Vagy a pénzét, vagy még többet akarnak magától.

Detektív úr, maga jól ismerheti a fajtáját.

Mégis, hogy segítsek magán? – Lennének ötletei? – kérdezi. Pimasz. Csak besétál, és már arra gondol, hogy a lábai elé, úgy mint a gyöngyök, vagy az ékszerek amiket keres, odagurulok. – Kezdje maga, és ne kíméljen.

Itt egy telefonszám. Egy spanyol fickó. A Las Gatas bárban dolgozik, tudni fogja hogy én küldtem. – Miért nem megy oda maga? – Veszélyes hely az egy nőnek. Detektív úr.

Elmentem a bárba, még aznap este, italt kértem, jég nélkül. Langyos gyomorkeserű. Nézze, látja a kocsimat csapos úr? Van ott magának valami, eladom, ha érdekli. Érdekel.

Kimentünk, az anyósülésre ült, rutinos róka, mégis hagyta magát becsapni. Revolvert rántottam, előbb mint ő, és rászegeztem. Egyhetven magas nő piros lakkcipőben. Ismeri? Ismerem. Azt mondta maga mindent tudni fog. Nem tudok semmit. Csapos úr, ha nem beszél, akkor a halakkal alszik ma éjszaka. Hagyjon békén, vegye le rólam. Ha beszél. Miről? Nincs miről. Tudja miért jöttem? Nem mondhatok semmit, az életem van veszélyben. Csak annyit mondhatok, Domingo.

Domingo, az a szemét. Tíz éve próbálok valamit a nyakába varrni.
Elengedtem a pultos fickót, úgysem tud semmit. Kilöktem a kocsiból, és elhajtottam. Pöfögött a régi nyolchengeres, végig a sugárúton a folyópartig. Aztán fel a hídra. A város fényei ragyogtak az öböl sötét vízében.

Fülke, telefon. Halo, halo, már épp aludtam. Mit szeretne? Magán kívül? Azt hogy találkozzunk. Mikor? A lehető leghamarabb. Aludnom kell, reggel dolgozom. Nézze, nem érünk rá, a lakására megyek.

A lakására mentem.

Reggel kócosan néztem a tükörbe, rúzsfolt, és egy papírcetli. 'Este újra várom.' Nem a piros cipőcskében ment dolgozni, itt hagyta az előszobában. Körülnéztem a lakásban, a hálóban a ruháim, ahogy este ledobtam. A takaró gyűröttebb, mint az arcom, a sarokban bárszekrény, csak whiskey-vel. Töltöttem kettőt, jég nélkül. Langyos gyomorkeserű.

Az utcán bántott a fény, és éhes voltam. Az irodába mentem, összerakni a kirakós utolsó darabjait. Cigarettáztam, fájt a fejem. Délután lett, mire felhívtam a néger barátot. Halo, néger barát, este. Tudod hol van a Domingo pláza? Tudom. Legyél ott. Hozd a rendőrnyomozót is. Letettem, de újra tárcsáztam. A bugó hang. Halo? Halo. Maga az? Igen. Este magáért megyek, hétre legyen kész. Még ma megoldódik az ügy. A telefonba lihegett, és letettem.

Fetrengtem egy órát a matracon, és elindultam. Az ajtóból fordultam vissza egy pohárért. Jég nélkül. Langyos gyomorkeserű.

Készen áll? Azt hiszem nem. Mindegy, most már, mindegy. Odaértünk, és kiszálltam. Már vártak ránk. Domingo állt középen, körülötte egy tucat kutyája. Üdvözlöm Domingo. Beállhatunk ide a kocsival?  Ide sajnos már nem, de tudunk egy sokkal megfelelőbb helyet a maguk számára, kérem kövessenek, mondta. A háttérben táncosok körvonalai, öltöztek. Elvezettek mélyen a parkolóházba, a levegőben benzin és fullasztó széngáz szaga vegyült.

Megálltunk, kiszálltam. Maga nagyon naiv volt detektív úr, mondta a nő, és lassan, macska-léptekben sétált oda Domingo-hoz. Még egy utolsó italt, barátom? Kérdezte a férfi, és bárszekrény gurult elő. Whiskey-t jég nélkül, ahogy szereti? Igen.

Belökdöstek egy kamionba, rám zárult az ajtó. Gázszagot kezdtem érezni, a régi módszer, gondoltam. Csak pár percig kell kibírni.

Ébredj, ébredj, haho. Néger barátom keltegetett. A kamion előtt feküdtem, elterülve. Hogy sikerült? Félig. Domingo megszökött, de a nő megvan. Meg az ékszerek is.

Két nap múlva az irodámban keresett meg a nő, két rendőr kísérte be. Detektív úr, maga ravaszabb volt, mint én. Honnan tudta, hogy? Hogy maga meg Domingo? Kedvesem, nem bíztunk egymásban. És mi lesz ezután detektív úr? Italt töltöttem, neki, és magamnak. Jég nélkül. Langyos gyomorkeserűt.