Szinkronrendező

Hans Zeit bogaras svájci órásmester. Megrögzött pepecselő. Mániákus precizitásfüggő. Órásműhelyében minden óráját minden nap minden órájának ötödik percében – ha épp nem alszik – pontosságát illetőleg ellenőrzi. Órákban és óráktól függően, idejét órákban mérve, óramű pontossággal éli életét.

Van egy fekete notesze, amely eredetileg két-óránkénti pontossággal adott lehetőséget a jegyzetelésre, de piros tintával minden téglalap formájú rovatot megfelezett, így a notesze is órákban mér.

Hans Zeit éppen e fekete noteszkával pepecsel, amikor ráébred. Most. Lehetne írni, hogy ráébredt, vagy, hogy rá fog ébredni, a lényeget tekintve - ¿milyen bonyolult a valóság? – ugyanúgy helyes. Főleg egy órásmester szemszögéből. Szem, szögéből. Minden pillanatban, múltban, jövőben ébred rá felfedezésére, mely kívül áll az időn, akárcsak ő.

Ismerte minden órájának minden fogaskerekét, áttételét, mechanikáját, tuorbillon-szerkezetét, díszítő drágakövét, lapját és mutatójának formáját, anyagát, hangját. Éppen e precizitás vezette a felfedezésre.

Az ablakon besütő, ragyogó, ömlő tiszta, svájci napfény megvilágította legnagyobb üveg-órájának szerkezetét úgy, hogy a másodperc-mutató árnyéka Hans noteszére vetült. Órásmesterünk szeme csak és kizárólag apró dolgokat képes megfigyelni. Egyszer figyelmetlenségből nekiment egy tehénnek. – Túl nagy! – mondta. Hiába kérem, minden szakmának megvan a maga átka. Na tehát, szóval Hans az aprócska, precíz dolgok mestere, s meglátta, hogy az árnyék nem hibátlan. Valami, mint egy aprócska bolha, mintha ott pattogna az óramutató árnyékán.

Először csak a játékos optikára gondolt, mondván nyílván csak érzéki csalódás. Odalépett az órához, megnézte a mutatót, s valóban nem talált rajta semmi különlegeset. Nem talál rajta semmi különlegeset.

Visszaülve folytatta a pepecselést a fekete noteszkával, s megint csak az ugrándozás. – Ez már nem állapot! –kifakadt magából órásmesterünk, s az órához lépett, lecsavarozta szerkezetét, s az asztalkához, magához vitte. Leült, s nagyítóval vizsgálni kezdte. Majd egyre erősebb, s nagyobb nagyítókat vett magához, melyekben szeme az ajtóból – szemből – nézve egyre viccesebb méreteket kezdett ölteni. Hans csak nézte a mutatót, nézte. Az lassan kattogott, tikk-takk aszondja, de sehol egy bogár.

Már közelgett a naplemente, mikor egy nagyon erős, millárdszor millárdszoros nagyítóval vizslatta a másodperc-mutatót, s meglátta.

Másodperc ritmusban aprócska bogarak ugrándoztak a másodperc-mutatón. Megvizsálta az összes óráját, és mindegyiken. Mindegyiken ott ugráltak a burjánzó élet ezen aprócska, lüktető lényecskéi.