Szinkronrendező

Mindannyiunk életében adódhatnak könnyebb-nehezebb időszakok. Krízisek, válságidőszakok, nehéz pillanatok. A mindig menekülő elme olyan, mint egy gímszarvas, amelyikre vadásznak: bemenekül a fák közé; elbújik a bokrok tövében. A sötétben lapul. Máskor száguld, rohan és menekül. Akad azonban olyan időszak, mikor megoldásként egyetlen lehetséges fedezék marad.

Shine On You Crazy Diamond; Ragyogj Te Őrült Gyémánt - így a Pink Floyd. Első énekesüknek, Syd Barrett-nek dedikálták e dalukat. Syd LSD kísérletei során egy rosszul sikerült utazás után lépett át egy ponton, ahonnan már másképp látta a világot, s a nem-világot. Az ő fedezékévé az őrület lett.

Szóval akadnak helyzetek melyekre a nyáriasan könnyed és lassan ölő stressztől a legkomolyabb, szinte tudatvesztéssel záruló hisztérikusággal lehet reagálni. Nyilván. Az elmúlt hetekben láttam és megtapasztaltam sokféle reakciót, választ a világra, s a nehézségekre, s leginkább azon töprengtem:

magam mint viszonyulok az összeomlás lelki kémiájához?

Utóbbi olvasmányom Simone Weil, akit nem lehet édes-mézes-mázossággal vádolni. "Jegyzeteiben" mintegy misztikusan, kevésbé rendszerve ír vallási elképzeléseiről némi katolicista ízzel, de annyira átszalad a profánba (a szent ellentéte) néhol a magyarázataival, hogy már szinte eretnekség, amit csinál. A halál előtti élet nehézségei szerinte kézzel fogható táplálékai az Istenhez közelítő léleknek. Szerinte.

És hol van az erkölcsiség, és a mindenségtől való eltávolodás olyankor, mikor a környezetünkben sorra játszódnak le olyan kisebb-nagyobb drámák, melyekbe beavatkozási lehetőségünk nincs, s személyünk mintegy mellékszerepek sokaságának tükréből lesz megpillantható? Kicsit mindenhol lenni valójában sehol sem lenni? A zenekari árokból, vagy a színfalak mögül szemlélt életekbe tekintve segíteni másokat; le- és felsegíteni őket megpróbáltatásaik pódiumára más lelkületet kíván, mint ahogy a tevékenyen szereplők elképzelik. 

Aztán, vannak időszakok, mikor mindenre van időnk önmagunkat kivéve. A vallás logikája - Simone Weil példáján nyomozva - különben sem kedvez annak, hogy az Én-nel túl sokat törődjünk.

A nagy bölcselők nyomán az önnön-nel, magunkkal törődés a tükrökkel törődés. Másokba nézve - magamba nézve. Ez a pszichológia lényegi, s elemi mondanivalója, a lényegi gnoszticizmus: hatásaink összességeiből életünk során, létrejövünk mi magunk is. Édesanyám is ezt mondogatta, s nem is tudja antropológiai értelemben milyen ősi bölcsességgel dolgozik. A pszichológia ilyen tekintetben bizonyítéka, s letéteményese emberi kapcsolataink hatásgyakorlásának.

Viszont ha elemi, színtiszta lényegiségre törekszünk, az irodalom, s a képzőművészetek megannyi esetben képesek pontosabban megragadni azokat a finomságokat, melyekre a tudományok képtelenek. Egy hosszas definíció, egy hatalmas tankönyv minden szava, mely tankönyv a minden kimondásra törekszik: lehetetlen vállalkozás. Ha a bölcsesség egyfajta cél, akkor a cél: a legnagyobb bölcsesség, a legnagyobb tudás: a semmit sem tudás. A beszéd, és a kimondott szó meglopja a bölcsességet, s minden betű, minden szó, mely az elménknek, hibázó, s az Egész (a bölcselők értelmezésében*) összefüggéseit felfogni képtelen elménknek valamit megpróbál megmagyarázni, kudarcra ítéltetett. Ez az, amiért a "tudományológiai" tankönyvek, melyek a tudományfejlődés irányait kutatják, falakba ütköznek: a saját tudományosságuk kereteit próbálják áttörni. A kereteket nem lehet keretekkel áttörni.

A leírt, vagy kimondott szó ugyanis mindig meglopja a bölcsességet: részleteket, töredékeket az elme számára hozzáférhetően megmagyaráz, viszont a bölcsesség egészére erről következtetéseket levonni nem lehet. A tudomány ilyen értelmezésben az elme bukása, s így a modern elemző hermeunetikus bölcsészet is bukásra van ítélve, a "kortárs" művészetekkel egyetemben: mindenáron az egyénből indulnak ki, abból a pontból, mely önmagát is csak más egyének tükreiként definálhatja tudományosan. E bukás leginkább egy örökös éhséghez hasonlítható, mely folyton folyvást tudományfejlődésnek tűnik. A bölcsészettudományban a bizonyítékéhség kielégíthetetlen: miért van ez, miért van ez, miért van ez? S közben a magyarázatok nem kielégítőek, homályosak, és elégtelenek. Ez a végtelenül lelassított bukás a tudomány bizonyíték-éhségérzete, s tünete a tudományterületek szétaprózódása. A szakterületek is szakterületekre aprózódnak. A tudományterületek nem egy egész részeként, hanem társtudományok szövedékeként értelmezik egymást. A bukás viszont egy vallási fogalom: leginkább azt jelenti, hogy igazán emberivé válni: a belőlünk, a tükrözetlen önmagunkból, a hibázó Énből fakadó meg-cselekedés. Az, hogy ez, és így történik: a tudomány területén természetes. Az aprózódás: mélyebb emberi természetből fakad.

És ott van a irodalom (vagy lényegében bármely Jó művészet). Mely ha jó, mindig az Egészről szól, de nem meglopja azt: nincs bizonyíték-igénye. Így a jó irodalomnak bizonyítás-vágya sincsen. Bátran engedi, hogy az Egész - mely először mindig vallási -  az Énen keresztül szóljon. Átközlés. A filozófia ennek fordított iránya: az Egész lesz a tükör, melyen gondolataink fénysugarai szemünkbe visszavetülnek. Így az irodalom, ha jó, mindig mozgásra indít: a bukásból annak ellentéte, az üdvözülés felé. A bukás aprózódás, az üdvözülés az egész-élmény megtapasztalása.

És ez csak akkor lehetséges, ha az Egész-élmény nem más, mint a pszichológiai Én-élmény elveszejtése.

Tehát megtisztulás önmagunktól.
És ez a katarzis.
A katarzis (κάθαρσις) görög eredetű. Jelentése: megtisztulás.

Ez is egy módja, a problémamegoldásnak. És azt hiszem, én ezzel szoktam élni.

(*neo-Platonista őskeresztény értelmezésben)