Szinkronrendező

(születésnapom közeledtével többet engedek meg magamnak. ezt itt Árpád-korból adtam be, fogalmam sincs mennyit tett hozzá, vagy vett el az osztályzatból. Utánközlés javítgatások nélkül)

Mit ér az ember, ha magyar? (esszé)

Miután elolvastam a Dienes könyvet először csak lakótársaimnak, majd barátaimnak, s amint alkalmam adódott rá szüleimnek is megmutattam. A kezükbe adtam, s a hölgyek azonnal felfedezték maguknak a szép ábrákat, ruhadíszeket, férfi ismerőseim néhány oldal erejéig olvastak bele – így mintegy kényszerűen a kedvemre téve – a könyvbe, ki-ki a maga érdeklődésének eleget téve felütve a kötetet. Mire végeztem ezzel az érdekes játékkal, megfigyeltem: mindig máshol nyílt ki a könyv, s környezetem érdeklődési köréről nyertem újabb bizonyságot azáltal, hogy gondosan megfigyeltem: ki mit választott a tartalomjegyzékből.

Aztán finoman próbáltam őket rávezetni a kérdésre: mit jelent számukra magyarságuk? A könyv apropóján ez könnyebb volt, mint ahogy először képzeltem, s meglehetősen eltérő válaszokkal szembesültem: „Semmit”, „magyar vagyok persze”, „nem tudom, eddig ezen így nem gondolkodtam el, ez olyan természetes”. A megközelítések ugyan nem voltak olyan különbözőek, mint először gondoltam, de így is egy igen jól árnyalható képet kaptam a beszélgetések tanulságait levonva.

A magyar közéletből hiányzik a magyarságról zajló produktív kommunikáció. Kortársaim, a rendszerváltás után születettek generációjából szerveződő alkotók- művészek közössége vagy egyáltalán nem foglalkozik a magyarság kérdésével, vagy teljes vállszélességgel áll be a demagóg, nemritkán populista politikai érdekek mentén formálódó, a valóságtól távol álló magyarságeszmények támogatása mögé. Ezért bárkit hibáztatni erősen meggondolandó, szüleink Kádár-korszakban szocializálódott generációjának tagjai körében nem ritka, hogy teljesen közömbössé vált saját magyarságával kérdésével kapcsolatosan, míg nagy- de inkább még élő dédszüleink körében ez kevésbé figyelhető meg. Mindez olyan általánosítás csupán, mely mintegy magyarázatot keres arra: miért ilyen széleskörű a kétdimenziós magyarságérzés? A Dienes könyvet egyik barátom azonnal kölcsönkérte, mondván: „nem gondoltam, hogy ez ennyire érdekes, pedig tanultam róla valamennyit”.

A közoktatást felelősségre vonása minden kérdésben problémás, egy szekeret lehet egyszerre száz irányba húzni: több testnevelés, több történelem, több matematika, több fizika, erkölcstan, és hittanoktatás. Minden szakterület a maga igazát érti, s érzi a legkiválóbban. Az óraszám s erőforrások korlátozottak, így vagy-vagy alapon a történelem könnyen a perifériára szorulhat, s hiába lenne érdeklődés: nincs tökéletes tanterv, csak valamilyen elv szerint jól megalkotott.

Szomorúan szembesülök vele: kortársaim művész-generációja eleddig nem kívánt olyan populáris médiumokban is megjelenésre képes értelmes diskurzust,- kicsit vehemensebb lelkülettel disputát – kezdeményezni a kérdéssel kapcsolatban, mely egyáltalán beindíthatná a kulturális önerjesztés folyamatait. Jelenleg a globális kultúra gyarmatosítása zajlik hazánkban, mely önmagában kiismerhetetlen hatásként szintén nehezen vonható felelősségre, de mindenképpen óvatosságra int: ennyi impulzus mellett beszélni kell: Mit jelent a magyarság, „mit ér az ember ha magyar”? A magyar kultúra önmagára irányuló diskurzusa nem kap olyan széleskörű nyilvánosságot, amilyet megérdemelne, a médiumok a kérdést – teljes inkompetenciájukból kifolyólag – képtelenek kommunikálni, az alulról szerveződő kísérletek kudarca jellemző.

A kérdésben én magam leginkább Szabó Zoltánnal értek egyet, aki a magyar kultúrát állandó önreflexióban tartva, nagyjainkról írta: „cihelődnek a halottak” utalva arra, hogy Kazinczy, Kölcsey, Balassi, Pázmány, Zrínyi mindannyian hozzátettek ahhoz a magyarság-numenhez, melyhez fordulnunk kell, s melyből bármely korszakból meríthetünk, s kell is merítenünk. Itt elérkezünk a történelem szerepéhez: a közös múlt emlékezetéhez, s annak ismeretéhez.