Gondolj ki valamit, legyen térszerű
tárgyszerű ne, vagy anyagszerű.
Gondolj ki valamit, legyen időszerű
de semmiképpen se múlt- jövőszerű-
Aztán várj egy kicsit,
majd ne várj, mert kész.
Megmérettetsz majd, ami
kor a legjobban félsz.
Aztán az eredmény:
Bukás vagy Siker
valójában egy
sziámi-iker.
Gondolom, utána menni fog,
értékelés, pár aprócska dolog
Végül a vég.
(Mesék a Karácsonyi Noteszekből # 1)
KoppKopp
Jjjjóóónapot kívánok, elnézését kérem a zavarásért. Azért jöttem, és kérem, tényleg ne haragudjon. Ez számomra nagyon kellemetlen, valójában csak érdeklődni szeretnék, hogy Önök most mit csinálnak?
Rendezzük a bútorainkat. Pakolászunk.
Igen. Hát értem, ezért is kopogtam én most fel Önökhöz, tudja, és tényleg ne haragudjon, soha nem hittem volna, hogy ilyennel zavarom, csak azt hallottam hogy kriss-krass amikor, most már gondolom a széklábakat, vagy asztalt, vagy bármit rendeztek a parkettán.
Nincs parkettánk. Megnézheti.
Nem, köszönöm szépen. Nagyon kedves, hogy felajánlotta, de nem köszönöm.
De jöjjön csak be - megfogja a karját a könyökénél - nézze meg, nincsen parkettánk, nézze meg.
Köszönöm, de nem, tényleg, elhiszem, nagyon kedves – behúzza a külső ajtón, és azt kulcsra zárja - csak kérem ne olyan hangosan csinálják, ezért jöttem csak, igazán felesleges.
Nézze csak meg, hogy nincs parkettánk, olyan rég volt nálunk!
A bejárati ajtó melletti szobában ágy, asztal, fotel és szekrénysor, középen karácsonyfa áll. Az előtérből még egy szoba nyílik.
Nézzen be oda is!
Bent, a sötét szobában csak egy kályha világlik, mellette kupacnyi gumival összefogható, különböző színű, kemény fedeles jegyzetfüzet. Csak sejteni lehet, hogy a jegyzetfüzetekből van begyújtva.
Szeretjük ezeket a füzeteket, gyűjtöttük őket, és csak az ihletre vártunk idáig, hogy mit is írhatnánk beléjük. November óta máig dolgoztunk esténként azon, hogy mindegyikbe írjunk egy mesét.
Mesét?
Tudja, novemberben költöztek be ide.
Költöztek be? Ne haragudjon, de a feleségem fent vár. Nagyon köszönöm, mennem kell, tényleg, karistoljanak, csak kérem, biztosan elkészült már a vacsora. Mennem kell! – mondja az alsószomszéd, és közben hangos karistolást hallani az egyik szobából.
Pedig megnézhetné, nagyon érdekesek.
A mesék?
Nem a mesék, hanem ők.
Ők?
Na látom nem igazán érti. Vagy nemtudom magam kifejezni? Hogyan is mondjam el magának, vagy hogyan mutassam meg, ennyi időben elmondani, szóval ez nagyon bonyolult. Na jöjjön, megmutatom.
Végigmennek a folyosón, és a karistolós szoba előtt állnak meg.
Na itt vannak ők. – mondja, és közben már löki is be az ajtót.
A szobában frakkba öltözött nyulak, szivarozó békák, kártyázó kutyák, trikóban fekvenyomó macskák, és Rizikóval társasozó disznók egyként néznek az ajtóra. A zaj eláll, néma csend, és mindenki a két férfira figyel.
Úristen.
Még egy ember, basszameg.
Hogy lehetsz ilyen paraszt, így illik ilyenkor a vendégeket köszönteni?
Úristen, ezek mik? Mit csinálnak? Jézusom.
El ne ájuljon, el ne ájuljon, már nagyon unjuk.
- az állatok újra zajongani kezdenek. Egy pianínó előtt - amelyre kerekek vannak szerelve – egy macska van befogva. Egy tucatnyi egér rajta röhög, és hergelik, a macska pedig azokat próbálja elfogni, körbe-körbe bénázik a szobában.
Szóval ez az a hang.
Nem ő az ész. Szegénnyel mindig ezt csinálják.
Csicska. – mordul fel az egyik fekvenyomó macska. Ő a csicskás. Még az egerek is kibasznak vele.
Novemberben jelentek meg először. Hazajöttünk a szolfézsóráról, és itt voltak.
Te jézus isten. A tévének nem szóltak?
A tévének? Nem engedték. Mindig megszabotálták valahogy. Fotózni sem lehet őket, de különben is azt hinné mindenki, hogy photoshop. Jöjjön velem a konyhába.
Úristen. – becsukják az ajtót, az állatok nem foglalkoznak velük, átsétálnak a konyhába.
Üdvözlöm! – így a feleség.
Csókolom. Ez nagyon durva – mutogat az alsó szomszéd az előbbi szoba felé.
A feleségem álmodta egy éjszaka, de mondd el neki.
Azt álmodtam, hogy teleírtam egy könyvet mesékkel, amik róluk szólnak, és a könyvet, amibe írtam, beledobtam a tűzbe, és ők meg eltűntek.
Azóta több tucat füzetet telírtunk a történeteikkel. És most itt lehet maga is a csodálatos pillanatnál, amikor ez a rémálom véget ér.
De ez biztos működni fog? Jó módszer ez? Kipróbálták már? A rendőrségnek miért nem szóltak?
Szóltunk mi, de senki sem hitt nekünk. Aztán jött már ide rendőr, de azt meg elkapták, megkötözték, és a macskák eltüntették valahogy. Hiába próbáltunk segíteni rajta.
A macskák megölték.
Jézusom, ez nagyon durva.
Igen, azóta semmit se merünk csinálni.
Sakkban tartanak minket.
Igen, terrorban.
Ezt a feleségemnek is látnia kell.
Nem biztos hogy jó ötlet, nem igazán szoktak örülni ennek.
Miért? Mutatták már őket valakinek?
Az anyámnak. Pár hete jött, pár napra látogatóba. A vendégszobában nem tudtunk neki helyet adni, mert ugye ők ott voltak.
És mit esznek? Mit csinálnak? Hogy férnek el?
A fürdő beosztását szerencsére betartják, rábírtuk őket.
Igen, meg lehetett őket győzni róla. Amúgy elvannak, egész nap ezt csinálják.
A macskák, meg a malacok a legokosabbak. Ők a főnökök. A malacok ká.bé. olyanok mint politikusaink, a macskák meg mindenkit terrorizálnak.
Igen, engem kivéve.. igazából nehéz erről beszélni.
A feleségembe beleszeretett a főmacska.
Igen, elég nehéz erről beszélni. Pszichológushoz nem fordulhatok, kiröhögne. Gondoljon már bele, azt mondanám neki, hogy belémzúgott egy beszélő macska, és udvarol, meg virágokat hoz nekem.
Ezt nem hiszem el.
Régen voltak sünök is, de őket kiutálták. Állandóan balhé volt miattuk.
A békákat se láttuk egy ideje. A macskákkal együtt mentek el az egyik éjszaka, itt tollászkodtak egész este a fürdőben. A békák itt borotválták a hónaljukat. Bulizni mentek, a Nagymező meg a Kazinczy utca környékére, de csak most kerültek elő a héten.
Jézus úristenem.
Igen. Nagyon durva.
Szóval, nem volt más kiút, mi már beleőrülhettünk volna, bármi. De ezt hozta az élet, így alakult, és mindenképp szerettünk volna valahogy élni.
Igen, sokat beszélgettünk erről. Tovább kell lépni. Ha már így alakult, élni kell, élni tovább, ha így, akkor így.
Igen. Néha szoktuk úgy érezni, hogy ez életünk nagy kalandja.
De küzdünk, és még itt vagyunk. Minden nap rendületlenül írjuk a meséket.
Amiket nem nehéz írni egyébként, mert a legtöbbjük nagyon öntelt, és imádnak magukról beszélni.
Olvasson bele néhányba, ha érdekli magát.
Ezt nem hiszem el. – a férfi szinte transzba kerül, sápadt, és látszólag nem tud magáról. Csajkovszkij keringő és drum’n’bass egyszerre hallatszik a szobából, az állatok rádióról, meg számítógépről raknak be zenéket.
A kályhás szobába benyitnak, a felsőszomszéd lámpát kapcsol, az alsószomszéd körülnéz. Apró, fehér sámli áll a kályha mellett, körben a jegyzetfüzet-kupac.
Soha nem hittük volna, hogy valaha teleírjuk ezeket.
Olvasson bele valamelyikbe, ha érdekli. Még mi is belelapozunk egy-kettőbe magával, azután végre elégetjük őket.
Igen, de fontos, hogy éjfél előtt, még mind a tűzre kerüljön. Álmomban úgy volt.
Tejóisten. Ha nem a saját szememmel látnám… ezt az egészet el se hinném.
Elvenni valakitől a drámaiságát, azt szabad-e? Mondani valakinek, hogy ne vegye annyira komolyan amit tesz, illetve mond, szabad-e?
Civilizációnk a posztmodern korszakában bizonyos kérdésekre nem igazán tud válaszokat adni. Ezt a közhelyet Wittgenstein úgy cselezi ki, hogy azt mondja: a kérdés, melyre nem lehet válaszolni, nem is kérdés, hanem (1) vagy önmagában ellentmondás, vagy (2) a rá adható válasz és a kérdés egy és ugyanaz, tehát tautológia.
Tautológia például az, hogy a 'zöld, az zöld.'
vagy tautológia például az, hogy aki drámai, az drámai.
Kész, ennyi, bizonyos szavak nem bonthatók értelmüket tekintve annál apróbb részekre, mint amelyre fedezettel rendelkeznek a valós világban.
A magát komolyan vevő ember súlyt, nyomatékot hitelez önmagának. A drámaiság nehezítés, súlyosbítás, nagyítás. Tehát a magát túlzottan komolyan vevő ember drámai.
ez itten Wittgenstein 'Logikai-filozófiai értekezésének' egy kis kivonata:
két halmaz, a misztikum hatalmas halmazában van benne a mi valóságunk, amelyet a szavak, de inkább a matematika segítségével logikailag is tudunk értelmezni.
(második kör)
Civilizációnk a posztmodern korszakában bizonyos kérdésekre nem igazán tud válaszokat adni. Wittgenstein szerint a rendszerben van a hiba, mégpedig: a kérdések eredendően hibásak. A drámai ember nyomatékot ad szavainak, mert azt akarja, hogy ki tudjon magából fejezni valamit.
Wittgenstein szerint nagy akarásnak max nyögés a vége, többet akarva se lehet kifejezni, mint amennyit lehetséges.
(harmadik kör)
Civilizációnk a posztmodern korszakában bizonyos kérdésekre nem igazán tud válaszokat adni. A drámai hipster megkísérli a szavak nyomatékosításával, drámai súlyozásával kifejezni az akaratát. A kérdés az, hogy a szavak is oly végesek-e, mint a színek? Mennyiben lehet az új problémákra új szavakat rabolni a misztikumtól?
---
Ez egy kísérleti esszé, nem hiszem, hogy volt különösebb értelme.
Fejére csapott kalapban szaladgált a bolond, sütött a nap, és jól éreztük magunkat. Olyan idilli volt az egész nap! Reggel mentünk ki a rétre, olyankor, amikor frissek a szagok, meg még fel sem ébredsz igazán, és csak nézel bambán, meg ha modoros vagy, kávézgatsz, ha aranyos vagy akkor csak nyüsszögsz, és a saját könnyű szertartásoddal éppen hogy magadra találtál, és utána kiléptél az utcára. Mi ezt az egészet aznap megelőztük. Tiszta lap volt, tiszta nap volt, gondolatok előtti, vágyak nélküli, és éppen ettől, vagy éppen ezért, baromi szabad. Szabadon voltunk boldogok.
Megelőztük az egész tükörvilágot, amikor egy kalitkában nézed saját magad, amint nézed a saját megmagyarázhatatlan, erőszakosan túlgondolt életed. Megelőztük a bonyolultságot, kicseleztük a szertartásokat, fityiszt mutattunk a megszokásnak, kibuktattuk Istent, és mentünk a rétre, baromi szabadon.
20 forintot se értünk, egész nap nem csináltunk semmit, piknikeztünk a réten, és nagyon jó volt. Olyan hasznos tagjai voltunk a társadalomnak, mint egy darab szél.
Éreztük, és nem tudtuk, végre valamit nem tudtunk, hanem őskori módszerekkel, mint a szagot, úgy éreztük, hogy boldogok voltunk.
Belemerült egy fűszál hajtogatásába, akkor kezdődtek a problémák, milyen arányban, és hogyan is kellene. Engem csiklandozott vele, aztán csak leült a fűbe, a sok-sok milliárd fűszál közé, nézte egyiket másikat, felvett egyet-kettőt közülük, nézegette őket. Elkezdett gondolkodni. Elkezdett töprengni. Agyalni. Számolni. Rágódni. Agyalni. Mérlegelni. Melyiket is? Melyik fűszálat is? Mindet? És akkor ezt az egyet, ezt annyi féleképp lehet hajtani. Ott voltunk a réten, a fűszálakkal, a feladatokkal, amelyeket kétrét, négyrét lehet hajtani, de egy fűszálat és ha félbeszakítom, már nem egy, hanem kettő, és azt is így tovább. Töprengett, agyalt, ott ülve, török ülve, agyalt, rágódott. Rágta magát, mennyi feladat, ezt mindet, minden fűszálat végiggondolni.
Leesett az ég, már szó szerint, előbb az eső, aztán a csillagok kezdtek potyogni, alig tudtuk némelyiket kikerülni ahogy a rétről futottunk a troli felé, sötét lett hirtelen, koromsötét, és baromi hideg.
Feljött a hold is, ott röhögött rajta, hogy megint hogy elbénázta az idilljét. Aztán nem nevetett, mert leesett ő is az éggel együtt, hazaértünk, mire az összes csillag után, a sötétség is elkezdett leesni, és ahogy percek alatt éjszaka lett, úgy negyedórán belül újra világos.
Haza csak egy fűszálat vittünk, mire benyitottunk az ajtón, addigra világosodott ki, a hazavitt fűszálak és a sötétség viszonyát nem egészen sikerült megértenem.
Nézte azt az egy fűszálat, akkor csak erre fogok koncentrálni, gondolta, és nézte, nézte, hol is kellene, milyen arányban kettéfűrészelni, merészebben kettévágni körömvágó ollóval. Nekiveselkedett, és dolgozott az ügyön.
Addigra már a töprengésről töprengtünk ugye, elkezdtük megbeszélni, hogy a réten miért kezdett el ezen agyalni, és megbeszéltük a dolgokat, vajon mi is játszódott le bennünk. Megragadtuk a boldogságot, azt az aprócska fűszálat, és addig töprengtünk rajta, míg végül kettévágta a körömvágó ollóval.
Persze a probléma nem változott, most ott volt két ugyanolyan boldogság, de már kettő. Nem egy darab, hanem kettő.
Aztán még tovább vágta, háromezer négyszáz negyvennégyig jutott el, ennél több darabra egy fűszálat nem lehetett, kellően elértéktelenedett már addigra, boldogságinfláció, mondta az arcomba röhögve, hát mondanom se kell, addigra nem volt se ég, se csillagok, se troli, se rét, mire idejutottunk.
Oké, akkor menjünk ki holnap is a rétre, mondtam neki, mire ő egyetértően mosolygott, hozzám bújt és éjszaka azt álmodtuk, hogy a fűszál 12, 7, 5, 3, majd újra egy darabbá válik, visszacammog a rétre, és belebújik a földbe. Utána a rétre mentünk, és ő fejére csapott kalapban szaladgált mint a bolond, sütött a nap, és jól éreztük magunkat, de erre már nem emlékeztünk.
Nyomtatásban megjelenő kulturális lapot a mai pénztelenségben nagyon nehéz csinálni. Arról, hogy jövedelmező legyen, nyilván – legalábbis az Esőhöz hasonló nem budapesti székhelyű lapok esetén – nem beszélhetünk. Állami pályázatok nyújtanak csekély lehetőséget a forrásteremtésre, és jelenleg Nemzeti Kulturális Alapnak nevezett rubrika az a költségvetésben, melynek célja a magyar kultúra életének pénzügyi oldalát valamelyest rendben tartani. Az, hogy a kultúrafinanszírozásból szinte kizárólag az állam veszi ki a részét, nem egyedi eset Közép-Európában. Az amerikai helyi/közösségi típusú finanszírozási modell bevezetésére pedig nincs olyan civil szervezet, vagy szakpolitikus ebben az országban, aki, vagy amely képes lenne azt úgy levezényelni, hogy a pénztelenebb, non-profit kulturális szerveződések (így vidéki irodalmi periodikák) jelentős része járulékos veszteségként oda ne vesszen.
Ebben a nehéz kultúrpolitikai helyzetben Jenei Gyula immáron másfél évtizede szerkeszti többedmagával a jászságban megjelenő egyetlen irodalmi periodikát, az Esőt, részben a Nemzeti Kulturális Alap, részben a Szolnoki Önkormányzat pénzügyi segítségével. A lap történetében – ahogy meggyőződésem, hogy egyetlen hasonló magyar folyóiratnál sem történt ez másként – nem volt ritka eset a háttérben egy-egy mecénás nyomdász, vagy a kézbesítésben saját autóval besegítő barát jelenléte.
Az Eső az 1995-ben megszűnt Jászkunság c. lap helyére 1998. decemberében jelentkezett első számával, olyan írókkal, mint az ex-Jászkunság főszerkesztő, sajnos 2005-ben elhunyt Körmendi Lajos, a kortárs vallomáslíra, és az abonyi-szolnoki térség büszkesége, Zalán Tibor; a kevésbé ismert, Szolnokon nagy kedvenc Dienes Eszter; vagy az országszerte ismert Csukás István.
A pénzügyi problémák hamar elérték a lapot. Míg első számai a Parnasszus című folyóirat mellékleteként jelentek meg, 99-ben csak három számot tudtak kiadni (részben a Szolnoki Szigligeti Színház segítségével). Tartós megoldást Jenei Gyula főszerkesztő, és régebbi iskolatársa, Várszegi Tibor együttműködése jelentette. Előbbi ma is a lap főszerkesztője, míg utóbbi egészen 2010-ig segítette a lapot pályázatok írásával, és színházi lapok szerkesztésében szerzett tapasztalataival.
A kétezres évfolyamtól kezdődően évszakonként, évente négy számmal jelenik meg az eső. A korai lapszámok, 99-től 2002-ig, majd kis szünettel 2004-ig valamilyen téma köré épültek. Azóta Jenei Gyula elhagyta ezt a szokást, bár emlékszámok, születésnapi köszöntések formájában dedikált tematikus megjelenések még mindig előfordulnak. A korai lapszámok témái: 98/1 A hely, 99/1 A kocsma, 99/2 Erotika, 99/3 Zene, 00/1 A színház, 01/1 Nézni a Tiszát, 01/2 Simonyi Imre, 01/3 Cigánynak lenni, 01/1 Foci, 01/2 Mese, 01/3-4 Ima, a Bereki hévíz, 02/1 Tárgyak.
Megfigyelhető egy-két izgalmas témaválasztás, mint amilyen a cigánysággal (01/3) foglalkozó lapszám is, azonban sokkal inkább érzékelhető az, hogy egy új lap formakereséséről, kissé bátrabban fogalmazva Jenei Gyula, mint főszerkesztő útkeresése volt a lap fő szervező ereje a korai időszakban. Kicsit iskolás, kevésbé formabontó szerkesztési elvek, klasszikus irodalmi témák, toposzok (hely, erotika, mese, színház stb.) után az elmúlt években megjelent lapszámok már szabadabban foglalkoznak az irodalommal, s kötetlenebb szerkezeti elveket figyelhetünk meg. A publikáló novellisták, és költők köre valamelyest változó, de mindannyian jászságiak, és szépen reprezentálják a kortárs magyar lírát, és novellát.
Én nem Szolnokon születtem, de volt szerencsém tíz évig a városban élni. Az Esőt, mint folyóiratot nem ismerik sokan, szak és szakközépiskolások egyáltalán nem, gimnazisták és irodalomrajongók között mondhatni népszerű. A lap minden közintézmény, óvoda, iskola, idősek otthona számára ingyenesen jár, ennek köszönhetően olvasóinak tábora több száz, akár párezer fő is lehet, főleg ha az egész Jászságra kitekintünk.
Irodalmilag érdekes volt számomra, mivel nem bennszülött szolnoki voltam, hogy az eső íróit mindig is lehetőségem volt mintegy üvegbúra alatt vizsgálni. Őket, és viszonyukat a jászsághoz, mert ez a visszatérő társadalmi téma: milyen is ez a vidék, mik a cigányság problémái, mik azok a mindennapi sorskérdések, melyek politikai pártoktól függetlenül megválaszolhatatlanok, és mennyiben csak és kizárólag a jászság problémái ezek. Mennyiben léteznek csak európai, csak magyar, és ha lehet ezt szűkíteni, csak jászsági problémák. Ha ezek léteznek, kik élik meg ezeket a problémákat.
A kevésbé társadalmi íróknál (pl. a főszerkesztő, Jenei Gyula esetében) érdekes a szolnoki és egyéb jászsági városok visszatérő utcaképeinek szerepeltetése. Válságlíra a szolnoki belvárosban, a piacon, a tiszaparton. Bár a Tisza érdekes kérdés, azt valahogy kevésbé lehet kizárólag a jászság folyójának tekinteni. Az inkább a Zagyva.
Az Eső egy színvonalas, egyre kiforrottabb szerkesztői munkáról tanúskodó helyrajzi látlelet. Elszakíthatatlan attól a földrajzi környezettől, melyben írói, és a lap munkatársai élnek és alkotnak. Ilyen tekintetben a Jászkunság című lap kizárólagos örököse, s egyenértékű, fontos testvérlapja valamennyi hozzá hasonló, jó értelemben vett vidéken, (inkább vidékeken) megjelenő, és jó értelemben vett lokálpatriotizmust sem nélkülöző periodikáknak.
Korábbi lapszámok, és egyebek olvashatók:
Nem az egész magyar társadalomról van szó, csak egy szűk, legfeljebb 200 fő körüli szoboravató és további legfeljebb 3-400 fős tüntető csoportról.
Ők a saját politikai véleményük kinyilvánítása érdekében képesek egy szoboravatáson ordibálni. Két honfitárs képes ezen összeveszni. Legyen véleményünk, köteleződjünk el. Igen, Horthy mellett, nem, egyértelműen ellene, oldalak, barikádok, vélemények, cikkek, magazinok, pártok, válasszunk, hovatartozást, mert az, hogy magyarok vagyunk, az kevés.
Kedves olvasók! Ott a Horthy szobor, kérem mindannyian koszorúzzák meg, vagy köpjék le. Bátrabbak öntsék le festékkel éjszaka (heteken belül meg fog történni).
Pártoskodjunk, fejezzük ki hovatartozásunkat. Ne hagyjuk szétpolitizálatlanul a magyar szellemi közéletet.
--
Horthy is, - ahogy történelmünk legtöbb szereplője - értelmezhetetlen a hős/antihős tengelyén, ahogy itt teszik. Ez olyan, mint nullával osztani, nem lehetséges, nincs értelme. A rossz tanuló fejével számolva is legfeljebb az jöhet ki eredményül, hogy egy személyben volt a magyar hős, és antihős.
Fent a példa e hibás számítgatást végző "tömegekre". Vótak vagy négyszázan.
Ja, ezt a kocsit egy céges, ismert céges megrendelőnek csináljuk. De most csináltunk egy ugyanilyet, 5-6 éve egy fogorvosnak, Németországba. És képzeld el, nagyon bejött neki a dolog, mert neki kétszintes rendelője van, több autója, de megveszi ugyanazokat a porschékat mint a többi fogorvos, és a kutya se nézi meg benne. Megnézik, így odanéznek aztán mennek tovább (nevet). Azt', mondták neki, hogy vegyen egy buszt. Vett egyet, na de ez úgy bevált neki, hogy most csináltunk neki még egyet. Ebben már megnézik.
(kedvesen cinikus hangulatban vagyok, ezért előre elnézést kérek, ezért a néhol bántóan szókimondó posztért)
Zalán Tibor legutóbb egy irodalmi botrány kapcsán került be a köztudatba. Állítólag egy újságírónak arról számolt be, hogy Esterházy és Nádas Péter az előző rendszerben behízelegték magukat a kis magyar goebbels Aczél Györgyhöz, hogy ki tudják adni a könyveiket.
Zalán Tibor szerint a vád alaptalan. Így volt vagy sem, a versei sokkal érdekesebbek mint ez a botrány, és engem az se érdekelne, ha Esterházy Aczél elvtárssal kávézgatott volna ráérő idejében (mellesleg elhiszem neki, hogy nem), ameddig ilyen mondjuk ki kurva jó, mondjuk ki a legbravúrosabb magyar írónk. Nemhiába fordítják őtet. Örüljünk neki.
Na de Zalán Tibor különösen közel áll a szívemhez, lévén, hogy szolnoki születésű. Ennek ellenére ne legyenek kétségeink, ebben a városban még alkalomadtán sem hallani róla semmit, de minősítse ez a helyi kultúrpolitikát. Már ha van olyan.
Őszbe temetett város
Forgószél tekeri örvénnyé a napot.
Tenyerében ki-ki amit kuporgatott
a hídra viszi. A vízbe beleejti;
nincs már semmije. Eddig se volt semmi,
hát fordul, elmegy. Aranyrácsos kalitka
Szeged. Lakat zárja: Juhász Gyula titka.
Bádogcsörömpölésű kihalt villamos
ősze. Az utcán elhasznált angyalok
papírszárnyai. Az utcaseprők csendben
felszedik. Hol lehetne sósabb a tenger,
mint itt - még kurvább ölelésű a kocsma.
Életművek fúlnak széttárt ágyékokba,
ujjak lármáján vérzik el minden, ének.
Nyakunk felé lendül pallosa a télnek.
Na itten egy korai Zalán Tiborral állunk szemben, (első kötetének címe: egy másik vörösesszőkéhez), de a Zalán Tibor féle képcunamival már itt se győzünk megküzdeni. A bádogcsörömpölésű, meg az elhasznált angyalok papírszárnyai majdnem giccsesek. Elérkeztünk az első problémához: a kortárs/modern/civilizációs költészethez szótár kéne néha, vagy egy aszpirin: most akkor modoros-e az, hogy elhasznált angyalok papírszárnyai?
Nem kell görcsölni, el lehet képzelni. Az első olvasatunkban csak élvezzük a szavakon keresztül a nyelvet, hátha képszerűvé alakul (az az olvasás csúcsa) és csak második átfutásra, de akkor nyugodtan húzzuk meg a saját határainkat, mennyit vagyunk hajlandóak megenni a versből, mennyi kell nekünk. Ami nyelvileg gáznak hat, azon másodjára se rágódjunk! A lényeg, hogy elsőre érzünk, és csak másodjára értünk.
Ezt a régiek, Csokonai, Petőfi és társaik, ezt a fajta olvasói magatartást nem várták el, bezzeg a kortárs versek olvasása ezt gyakran megköveteli. Zalán Tibor az a "mondani szeretnék valamit" típusú költő, vadásszunk nála a lényegre.
Olvasni sem egyszerű manapság, mi?
Önmegszólító vers (részletek).jpg)
Két boldog embert láttál és belészédültél
valld be, na!
Hullong a nyár ritkás fénye
és elér az árnyak édeskés illata
ahogy ténferegsz tétován, egyedül
halálra únva magad.
....
Fejed felett könnyű felhők lengnek
bár most szeretnéd, ha nehezebb lenne az ég-
nem illesz így a világhoz, és ő a nagyobb!
Észre sem veszi, ha itthagyod, hát maradsz
és magad fölé húzod mázsás karokkal a csendet.
...
Már öregebb vagy, mint nagyapád és többet
tudsz, mint valamennyi ősöd: ilyen a korod.
(Itt álljunk meg egy pillanatra. Az olvasat egy lehetséges eleme a Platóni alapvetés, mely szerint: minden korban élő ember, magában hordozza az ő előtte éltek valamennyi tudását)
...
Rólad beszélek, mert te én vagy,
megszólítlak kedvesen, ahogy idegent szabad.
Mióta együtt élünk féltesz - én ezért bántalak.
...
Láttál két boldog
embert? Na és! Kevésnek sok, soknak olcsó. Mint ez a mondat. Majdnem az utolsó. Mit mondhatnék? Sajnállak, szeretlek. Mert te én vagyok.
...
Ez már egy későbbi versecske kiforrottabb Zalán Tibor hanggal a Tenger Ideje c. kötetből. Olyan mintha egy magas erélyről lenézve beszélne a saját alteregójához. A beszélő mindenképp fentebb helyezkedik el. (Irodalomelméleti elemzések itt kezdenének el azon rágódni, hogy a két lírai énnek milyen a viszonya egymáshoz)
és még egy utolsó, mert szeretjük a rövideket (Kívűl c. sorozatból)
Haladék
Háta mögött az alkonyodó kert
Mögötte, ahogy néz az állat
Kitakarítja a fényben ázó ketreceket
vizet hoz, lesikálja a lavór peremére
száradt vért- - -
helyére tolja a reteszt
olvassuk el újra úgy, hogy mondjuk arról szól, hogy egy csirkét mégsem vágnak le, haladékot kap. Jó kis sztori.
Itt vagyok, kész vagyok, megvagyok :)
(let me introduce a jobbon egy kis újítást, a mindenesnek szánt szobainast)
Itten pedig:
az Irodalmi Játszóterek.
Pdf-ben, bogarászgatós részletes verzióban letölthető innen fentről a Scribd download gombjával.
Hamarosan az előző, saját születésnapomra fabrikált netes pdf kiadványt egy újabb, őszi megjelenése fogja követni. Ez az új rövidke füzetecske színes-szagos, nem csak lírával, hanem - bizonyos határokon belül - kísérletező csemegével is készülök.
Megjelenés várhatóan vasárnap. A címe: Irodalmi Játszóterek.
frissítés: október 28, hétfő 9:25
Elnézésüket kérem a késlekedésért, a heti feszített program mellett nem akartam csak azért összecsapni, hogy vasárnapra elkészüljek vele. Szép hetet!
