Szinkronrendező

Nyomtatásban megjelenő kulturális lapot a mai pénztelenségben nagyon nehéz csinálni. Arról, hogy jövedelmező legyen, nyilván – legalábbis az Esőhöz hasonló nem budapesti székhelyű lapok esetén – nem beszélhetünk. Állami pályázatok nyújtanak csekély lehetőséget a forrásteremtésre, és jelenleg Nemzeti Kulturális Alapnak nevezett rubrika az a költségvetésben, melynek célja a magyar kultúra életének pénzügyi oldalát valamelyest rendben tartani. Az, hogy a kultúrafinanszírozásból szinte kizárólag az állam veszi ki a részét, nem egyedi eset Közép-Európában. Az amerikai helyi/közösségi típusú finanszírozási modell bevezetésére pedig nincs olyan civil szervezet, vagy szakpolitikus ebben az országban, aki, vagy amely képes lenne azt úgy levezényelni, hogy a pénztelenebb, non-profit kulturális szerveződések (így vidéki irodalmi periodikák) jelentős része járulékos veszteségként oda ne vesszen.

Ebben a nehéz kultúrpolitikai helyzetben Jenei Gyula immáron másfél évtizede szerkeszti többedmagával a jászságban megjelenő egyetlen irodalmi periodikát, az Esőt, részben a Nemzeti Kulturális Alap, részben a Szolnoki Önkormányzat pénzügyi segítségével. A lap történetében – ahogy meggyőződésem, hogy egyetlen hasonló magyar folyóiratnál sem történt ez másként – nem volt ritka eset a háttérben egy-egy mecénás nyomdász, vagy a kézbesítésben saját autóval besegítő barát jelenléte.

Az Eső az 1995-ben megszűnt Jászkunság c. lap helyére 1998. decemberében jelentkezett első számával, olyan írókkal, mint az ex-Jászkunság főszerkesztő, sajnos 2005-ben elhunyt Körmendi Lajos, a kortárs vallomáslíra, és az abonyi-szolnoki térség büszkesége, Zalán Tibor; a kevésbé ismert, Szolnokon nagy kedvenc Dienes Eszter; vagy az országszerte ismert Csukás István.

A pénzügyi problémák hamar elérték a lapot. Míg első számai a Parnasszus című folyóirat mellékleteként jelentek meg, 99-ben csak három számot tudtak kiadni (részben a Szolnoki Szigligeti Színház segítségével). Tartós megoldást Jenei Gyula főszerkesztő, és régebbi iskolatársa, Várszegi Tibor együttműködése jelentette. Előbbi ma is a lap főszerkesztője, míg utóbbi egészen 2010-ig segítette a lapot pályázatok írásával, és színházi lapok szerkesztésében szerzett tapasztalataival.

A kétezres évfolyamtól kezdődően évszakonként, évente négy számmal jelenik meg az eső. A korai lapszámok, 99-től 2002-ig, majd kis szünettel 2004-ig valamilyen téma köré épültek. Azóta Jenei Gyula elhagyta ezt a szokást, bár emlékszámok, születésnapi köszöntések formájában dedikált tematikus megjelenések még mindig előfordulnak. A korai lapszámok témái: 98/1 A hely, 99/1 A kocsma, 99/2 Erotika, 99/3 Zene, 00/1 A színház, 01/1 Nézni a Tiszát, 01/2 Simonyi Imre, 01/3 Cigánynak lenni, 01/1 Foci, 01/2 Mese, 01/3-4 Ima, a Bereki hévíz, 02/1 Tárgyak.

Megfigyelhető egy-két izgalmas témaválasztás, mint amilyen a cigánysággal (01/3) foglalkozó lapszám is, azonban sokkal inkább érzékelhető az, hogy egy új lap formakereséséről, kissé bátrabban fogalmazva Jenei Gyula, mint főszerkesztő útkeresése volt a lap fő szervező ereje a korai időszakban. Kicsit iskolás, kevésbé formabontó szerkesztési elvek, klasszikus irodalmi témák, toposzok (hely, erotika, mese, színház stb.) után az elmúlt években megjelent lapszámok már szabadabban foglalkoznak az irodalommal, s kötetlenebb szerkezeti elveket figyelhetünk meg. A publikáló novellisták, és költők köre valamelyest változó, de mindannyian jászságiak, és szépen reprezentálják a kortárs magyar lírát, és novellát.

Én nem Szolnokon születtem, de volt szerencsém tíz évig a városban élni. Az Esőt, mint folyóiratot nem ismerik sokan, szak és szakközépiskolások egyáltalán nem, gimnazisták és irodalomrajongók között mondhatni népszerű. A lap minden közintézmény, óvoda, iskola, idősek otthona számára ingyenesen jár, ennek köszönhetően olvasóinak tábora több száz, akár párezer fő is lehet, főleg ha az egész Jászságra kitekintünk.

Irodalmilag érdekes volt számomra, mivel nem bennszülött szolnoki voltam, hogy az eső íróit mindig is lehetőségem volt mintegy üvegbúra alatt vizsgálni. Őket, és viszonyukat a jászsághoz, mert ez a visszatérő társadalmi téma: milyen is ez a vidék, mik a cigányság problémái, mik azok a mindennapi sorskérdések, melyek politikai pártoktól függetlenül megválaszolhatatlanok, és mennyiben csak és kizárólag a jászság problémái ezek. Mennyiben léteznek csak európai, csak magyar, és ha lehet ezt szűkíteni, csak jászsági problémák. Ha ezek léteznek, kik élik meg ezeket a problémákat.

A kevésbé társadalmi íróknál (pl. a főszerkesztő, Jenei Gyula esetében) érdekes a szolnoki és egyéb jászsági városok visszatérő utcaképeinek szerepeltetése. Válságlíra a szolnoki belvárosban, a piacon, a tiszaparton. Bár a Tisza érdekes kérdés, azt valahogy kevésbé lehet kizárólag a jászság folyójának tekinteni. Az inkább a Zagyva.

Az Eső egy színvonalas, egyre kiforrottabb szerkesztői munkáról tanúskodó helyrajzi látlelet. Elszakíthatatlan attól a földrajzi környezettől, melyben írói, és a lap munkatársai élnek és alkotnak. Ilyen tekintetben a Jászkunság című lap kizárólagos örököse, s egyenértékű, fontos testvérlapja valamennyi hozzá hasonló, jó értelemben vett vidéken, (inkább vidékeken) megjelenő, és jó értelemben vett lokálpatriotizmust sem nélkülöző periodikáknak.

Korábbi lapszámok, és egyebek olvashatók:

http://esolap.hu/