Szinkronrendező

Fejére csapott kalapban szaladgált a bolond, sütött a nap, és jól éreztük magunkat. Olyan idilli volt az egész nap! Reggel mentünk ki a rétre, olyankor, amikor frissek a szagok, meg még fel sem ébredsz igazán, és csak nézel bambán, meg ha modoros vagy, kávézgatsz, ha aranyos vagy akkor csak nyüsszögsz, és a saját könnyű szertartásoddal éppen hogy magadra találtál, és utána kiléptél az utcára. Mi ezt az egészet aznap megelőztük. Tiszta lap volt, tiszta nap volt, gondolatok előtti, vágyak nélküli, és éppen ettől, vagy éppen ezért, baromi szabad. Szabadon voltunk boldogok.

Megelőztük az egész tükörvilágot, amikor egy kalitkában nézed saját magad, amint nézed a saját megmagyarázhatatlan, erőszakosan túlgondolt életed. Megelőztük a bonyolultságot, kicseleztük a szertartásokat, fityiszt mutattunk a megszokásnak, kibuktattuk Istent, és mentünk a rétre, baromi szabadon.

20 forintot se értünk, egész nap nem csináltunk semmit, piknikeztünk a réten, és nagyon jó volt. Olyan hasznos tagjai voltunk a társadalomnak, mint egy darab szél.

Éreztük, és nem tudtuk, végre valamit nem tudtunk, hanem őskori módszerekkel, mint a szagot, úgy éreztük, hogy boldogok voltunk.

Belemerült egy fűszál hajtogatásába, akkor kezdődtek a problémák, milyen arányban, és hogyan is kellene. Engem csiklandozott vele, aztán csak leült a fűbe, a sok-sok milliárd fűszál közé, nézte egyiket másikat, felvett egyet-kettőt közülük, nézegette őket. Elkezdett gondolkodni. Elkezdett töprengni. Agyalni. Számolni. Rágódni. Agyalni. Mérlegelni. Melyiket is? Melyik fűszálat is? Mindet? És akkor ezt az egyet, ezt annyi féleképp lehet hajtani. Ott voltunk a réten, a fűszálakkal, a feladatokkal, amelyeket kétrét, négyrét lehet hajtani, de egy fűszálat és ha félbeszakítom, már nem egy, hanem kettő, és azt is így tovább. Töprengett, agyalt, ott ülve, török ülve, agyalt, rágódott. Rágta magát, mennyi feladat, ezt mindet, minden fűszálat végiggondolni.

Leesett az ég, már szó szerint, előbb az eső, aztán a csillagok kezdtek potyogni, alig tudtuk némelyiket kikerülni ahogy a rétről futottunk a troli felé, sötét lett hirtelen, koromsötét, és baromi hideg.

Feljött a hold is, ott röhögött rajta, hogy megint hogy elbénázta az idilljét. Aztán nem nevetett, mert leesett ő is az éggel együtt, hazaértünk, mire az összes csillag után, a sötétség is elkezdett leesni, és ahogy percek alatt éjszaka lett, úgy negyedórán belül újra világos.

Haza csak egy fűszálat vittünk, mire benyitottunk az ajtón, addigra világosodott ki, a hazavitt fűszálak és a sötétség viszonyát nem egészen sikerült megértenem.

Nézte azt az egy fűszálat, akkor csak erre fogok koncentrálni, gondolta, és nézte, nézte, hol is kellene, milyen arányban kettéfűrészelni, merészebben kettévágni körömvágó ollóval. Nekiveselkedett, és dolgozott az ügyön.

Addigra már a töprengésről töprengtünk ugye, elkezdtük megbeszélni, hogy a réten miért kezdett el ezen agyalni, és megbeszéltük a dolgokat, vajon mi is játszódott le bennünk. Megragadtuk a boldogságot, azt az aprócska fűszálat, és addig töprengtünk rajta, míg végül kettévágta a körömvágó ollóval.

Persze a probléma nem változott, most ott volt két ugyanolyan boldogság, de már kettő. Nem egy darab, hanem kettő.

Aztán még tovább vágta, háromezer négyszáz negyvennégyig jutott el, ennél több darabra egy fűszálat nem lehetett, kellően elértéktelenedett már addigra, boldogságinfláció, mondta az arcomba röhögve, hát mondanom se kell, addigra nem volt se ég, se csillagok, se troli, se rét, mire idejutottunk.

Oké, akkor menjünk ki holnap is a rétre, mondtam neki, mire ő egyetértően mosolygott, hozzám bújt és éjszaka azt álmodtuk, hogy a fűszál 12, 7, 5, 3, majd újra egy darabbá válik, visszacammog a rétre, és belebújik a földbe. Utána a rétre mentünk, és ő fejére csapott kalapban szaladgált mint a bolond, sütött a nap, és jól éreztük magunkat, de erre már nem emlékeztünk.