Szinkronrendező

(FIGYELEM! Az átlagos H.SZ-ekhez képest ez most viszonylag testesebb poszt, mert 1. Sziveri Jánost nagyon szeretem, 2. sűrű, versekkel teletűzdelt szöveget álmodtam meg neki)

A hogyan szeresselek rovat mai részében egy kevésbé ismert költővel, Sziveri Jánossal foglalkozunk.

(Nézessék el nekem az előbbi bevezetés, de szükségét éreztem egy effajta kezdőmondat leírásának, hogy ezzel is valamiképp szilárd talapra helyezkedjünk)

És, hogy a végén kezdjük az életrajzot: 1990-ben, 35 évesen, fiatalon hunyt el. Pályájának aktív szakasza kb. 1978-tól haláláig tartott, és munkásságának kiemelkedő darabjait a 80-as évek második felében írta. A recepció szerint a század második felének egyik legkiemelkedőbb magyar költője, jelentősége Adyhoz, és József Attilához mérhető.

Sziveri egy kemény, balkáni fickó, sorsa összefonódott a szocializmus még kicsit nyáladzó, még lihegő pofájával; a halál viszont a kárpát-medence rendszerváltásának közepén érte őt.

Korai párhuzamosok

Felnyitottam a szemem
s mintha szélesre tártam volna az ablakot
Szélesre tártam az ablakot
s mintha kinyújtottam volna a karomat
Kinyújtottam a karomat
s mintha ágak nőttek volna törzsemből
Ágak nőttek törzsemből
s mintha gyökeret vertem volna
Gyökeret vertem
s mintha én lettem volna a föld
Én voltam a föld
s mintha súlyom iszonyú lett volna
Súlyos lettem
mintha én volnék a föld
Föld voltam
mintha gyökér lennék
Legyökereztem
mintha kinőttek volna törzsemnek ágai
Törzsemből ágak nőttek
mintha kinyújtottam volna karomat
Feléd nyújtottam karom
mintha kitárnám az ablakot
Ablakom szélesre tártam
mintha felnyitottam volna a szememet

Fantasztikus vers; a központozás hiánya és a nagybetűvel kezdett mondatok olyan szerkezetet adnak, amit elnézve nem csodálkozunk azon, hogy miért is nevezték Sziverit a szavak mérnökének (legalábbis Toldi Éva ezt állapította meg a fiatal Sziveri kapcsán). Olyan struktúrákat alkotott, melyekbe az olvasó beleesik, és konstruált, irányított zuhanásban pottyan ki valahol vers- és nemvers határán.

Ezek a konstrukciók a nagyon drámai minőségtől egészen a játékos-nak nevezhető szöveg-kísérletekig váltakoznak. Íme egy példa a kicsit játékosabb Sziveri-re:

Eltolt landolás

miért kell mindent ki ––––
ha nem lehet
ha úgyis ha úgysem fölfogja senki
méltóztassunk elviselni a telet

miért kell mindent be ––––
ha erre kérnek
mert szomjúhozunk mint sivatagi teve
fordulunk mielőtt föl lemérnek

miért kell mindent l ––––
ha titkolunk
ránk vall a zörejek fele
visszajelzésekre landolunk

(mondani)

(vallani)

(hallgatni)

-

Itten pedig Sziveri konkértan kimondja a vers végén, hogy tessék újraolvasni, visszajelzésekre landolni. Most elmélkedhetnénk azon, hogy a behelyettesítések valójában mennyire szerves részei is a versnek, mennyire kiszakíthatatlanok a szövegből, s valójában ez az egész behelyettesítősdi csak egy játék a reflexiókkal; a három szóból legalább kettőt úgyis mindannyian elsőre be tudunk helyettesíteni. Érdekesség ez, lírai csemege, intellektuális játék, egy különleges, már-már egzotikus gondolati struktúrában, amely struktúrák megalkotása – mint fentebb is írtam volt – csak igazán specialitásai a Sziveri Jánosnak. De nem csak ezekben volt jó:

A szellem beidézése

Felcsillan az üvegszem,
fogam hullik, öregszem,
de jó még a szimatom –
bőröm olcsón nem adom.

Nem kell nekem jótanács,
szívem mint a fakopács,
Kalapálva alakul,
vegyétek ezt alapul.

Tétova lábam fából,
a fák legjobbikából.
Tervszerűen tetoválok,
elrepülök, el is szállok.

Kaffognak rám ebek –
lebegek csak, libegek.
Kanalam minden lében.
Vallok a magam nevében.

Zászlóm veres,
hajam deres.
Verem is a mellem:
úgy hívnak, hogy szellem!

Árnyékomnak vetülete
nincsen
becsületem
valamennyi kincsem.

Mondjátok hát, mielőtt
síromból kikapartok,
mondjátok meg -
tőlem mit akartok?

Az allegorikus ábrázolás, a szellem mint lírai elbeszélő olyan mint egy kalóz, vagy mint egy kisgyerek lepedőben, olyan, mint amilyennek gyerekkorunkban képzeltük, nem pedig amilyennek „felnőtten” újratanultuk. Gondolhatnánk hibásan.

Ebből az allegorikus megközelítésből még egész extrém, kicsit elszállós balkáni szimbolizmust is írt:

Séta a bronzerdőben

Tévelygek utamon
csuklóim fájnak
csontokat szórok szét
hogy visszataláljak

A bronzrengetegbe
magamat bevésem
egyébbel törődni
nincsen érkezésem

Egyszemélyesen mint
valahány köz-ügy
kibomlik a fényben
a bimbó a rügy

Griffmadárka szálldos
szemöldöködre
még ennyi sem talán
ami idekötne

Paff.

Sziveri Jugoszláviában született, és élt, ezért is hivatkoztam rá balkániként, bár ezt ő maga sem vélte másként: „Igyekszem egy kis balkáni vérrel felfrissíteni ezt a „bécsi” lírai állóvizet” – mint mondta egy interjúban. Megjárta a József Attila-féle sorsot: szellemi/érzelmi kríziseit testének elgyengülése is kísérte. A hatalom által elvárt esztétikába beszoríthatatlan avantgárd jellegű lírát ért üldözések őt is elérték: újvidéki szerkesztői munkájának ellehetetlenítését élete végéig pályája derékba töréseként élte meg.

Mint legismertebb versére, a Bábelre szoktak gyakran hivatkozni, google kereséssel elérhető, vagy innen egyből. Itt egy szabadabb, bő lére eresztett formával találkozunk, gondolati-líra stílben. Hidegben, vagy melegben, ízlés szerinti öltözetben, nyugodtan, egyedül, fekve, ülve, bárhogy, bármihez ajánljuk Sziveri Jánost. Őt olvasni kell, mert bár Zalán Tibor fél attól (mint egy nemrég megjelent litera interjúban mondta), hogy Sziverit elfelejti az irodalmi közélet; tegyünk ez ellen, és szeressük nagyon az ő kiváló, (nagylevegő) nagyon nagyon nagyon jó műveit.

(részlet a Bábel-ből)

emmi nem igazolja vereségünket
nyakamon az ér már alig lüktet
isten természet történelem
kibabráltatok jócskán velem