Elérkezett az utolsó pillanat; a sorsfordítás, a megváltás, az újabb Fidesz fölény, a kisebb parlament, az újabb ciklus, a Jobbik végleges fő-ellenzéki párttá robbanása: a Választás pillanata.

Dobáltak ezekre a pártokra már tücsköt-bogarat, ők pedig a maguk szűkös, vagy bő lére eresztett büdzséjük szerint gyártották kis- vagy nagyiparos módra a lózungokat. Az elmúlt pár kampány-hónapban nem egy párt írta újra a maga ideológiája szerint a történelmet. Magyarország minden volt már: haza, család, keresztény államiság, Mária országa, nemeladóság, rezsidémon-aréna, keleti pokol, balkán, felzárkózó, nyugat mögött kullogó, küszöbön túlra kivágott puli. Minden.

És most, elérkezett a nap, amikor aprópénzre váltják a pártok a lózung-játékot: a nép, az istenadta az urnákhoz vonul, hogy beledobálja – na nem is a hamvait – de a magjait a jövendő hazának.

Már ha lesz olyan.

Mert közben, a szakértőket is olvasva, tudjuk hogy kényszerpályán mozgunk. Tudjuk, hogy csak európa van, és a kétharmad is válságtünet volt, vagy meg vagyunk győződve egyiptomi származásunkról, vagy III/III-asok vagyunk, és a fideszre szavazunk, hogy újabb négy évig ne kelljen kihúzatni az aranyfogainkat, őrizzük az engzisztenciánkat, sétáltatjuk a kutyánkat, félünk a szélsőjobbtól, félünk a szélsőbaltól, röhögünk Thürmer Gyulán, Gyurcsányon, Orbánon, Vonán, idegesítőnek tartjuk Schiffer hajviseletét, karizmátlannak Mesterházyt, panaszkodunk a szomszédra, panaszkodunk az óvónőre, vagy a gyerek tanárára, vagy a házmesterre, vagy a vallásra, vagy a cigányokra.

Magyarok vagyunk, és lehetőségünk nyílik gyakorolni a demokráciát, ezt a furcsa, Magyarországon különösen balkanizált módon kanonizált módszert, és ikszelhetünk, és péniszt rajzolhatunk, vagy feliratokkal üzenhetünk ismeretlen szavazatszámlálóknak, bojkottálhatunk, vagy nem mehetünk el.

Hiszen Szabadság van.

Idáig is gyönyörködtünk az állítólagos programokból összeálló tűzijátékban, már fáj a szemünk, már zsibbad az agyunk, de azért még bámulunk bele, üres szemekkel abba a politikába, melynek megértése, a viszonyok, helyzetek, kül- és belpolitikai szálak összefonódásából, monstrum-pártokból, mesterséges párt-koalicíókból, és hízóként növekvő középpártokból, meg a kicsikből úgy rajzolódik ki előttünk, mint egy kub(atov)ista festmény.

Kedves Honfitársaim! A magyar politikát most reménytelen megérteni.

Rengetegen mondták már, de: aki elmegy szavazni,az érzelmi alapon megy. A haver, a barát, a családtag, a viszony, a fűződés, a tartozás, a vélt racionalitás, a vélt meggyőződés, a vélt eszmény, a vélt lózung mind-mind olyan mélyen kitörölhetetlenek döntéseink mechanizmusából, mint keringésünkből a váladékok. Egy politikai választás, főleg abszurdiában, Magyarországon; nem racionális. Túl van a józan ész szabta határokon.

Szóval arra kérnék most mindenkit, hogy hunyjuk be lelki szemeinket. Először felejtsük el a pártok szépreményű proklamációit, felejtsük el az ígéreteket, a számokat, a KSH grafikonjait. Felejtsük el a pártok programjának nevét, felejtsük el szózataikat, íróik, költőik nevét. Felejtsük el a szlogeneket. Aztán felejtsük el a pártok nevét. Végül felejtsük el a színt, amilyenre a maguk pártházát, vagy zászlajukat mázolták.

Felejtsük el, hogy melyik számot, melyik rubrikát kell a szavazólapon keresni.

Na, így… kire szavaznánk?

Bízzunk benne, hogy hamarosan véget ér az alkotmányos abszurdizmus kora Magyarországon, és olyan pártok, koalíciók, és erők is megjelennek végre, akikre nem csak erőből tolnánk az x-et. Nem csak kényszerből. Vagy érzelmi alapon. Vagy csak azért, hogy ne a másik legyen. Ugye?

Mert ez a választás jelenleg is: csak üres casting, négy pártra hangolva.

Semmi nem változott az elmúlt négy évben. Vagy nyolcban. Vagy akármennyiben. Az ország kiegyensúlyozva lebeg a lét- és nemlét között, az európaiság, és a magyarság skizofréniájában, a balkán, és nyugat között, a piacgazdaság, és az oligarchikus gazdálkodás viszonyai között, régi, és új politikus generációk között, mindennek a határán, és semerre sem elindulva.

A választás csak az irányról dönt. Azt, hogy melyik irányba is kellene néznünk.

Nézzünk magunkba. Nézzünk az országra. És bízzunk abban, hogy nem gyászolni megyünk az urnákhoz.

Bízzunk abban, hogy még van értelme a demokráciának.

Bízzunk.