Szinkronrendező

A férfi metróra száll alá. Fejét az ablakon kidugja. Egy a szerelvénnyel, és száguld állomásokon át. Legutóbb lekéste a buszt, azelőtt a mozgólépcsőnél várakozott az eső miatt. Most legalább halad.
Első megálló az Árpád-háziak.
Kicsinyke, pislákoló fény az alagút jobb oldalán. Szerényen berendezett panoptikum.

A következő az MTA alagsora. Kérjük vigyázzanak, az ajtók bal oldalt nyílnak. Vörös szőnyeg a nyúlfarknyi peronon. Mindent gránit, és terméskő márvány borít. Azonnal lépcsősor vezet felfelé, 10 fokonként négyszer kanyarog.

Felérve szoba. Zongora az ablaknál, és egy biztonsági őr várja az álmodót. Nincs semmilyen papírja, de szívesen játszana a billentyűkön. Nyomkodná.

A szomszéd kis teremben rendetlenség. Nem feltűnő, nem hivalkodó. Nagy, kétszárnyú faajtó bezárva. Hozzáér a kilincshez, és figyel. Bent tanácskoznak valamin, nincs kedve benyitni.

Megfordul, és meglátja a Borghes-gépet. Szigorúan H-val. A kérdőív minden szabályt felrúg, rekonstruálása az álom fázisain kívűl lehetetlen. A gép teljesen mechanikus. Minden kérdéshez mechanikus karokat kell addig jobbra tolni, míg egy skála a válaszolóra igaz állapotba nem kerül. A férfi az első kérdésre válaszol, megtolja a kart. Aprócska mágnesek érnek egymáshoz.

Kísérlet a kérdésekre:

1. Zöld mezők, zöld mezők.
2. Háromszögek, háromszögek, háromszögek.
3. DON'T PANIC!
4. Vannak olyan tényezők, melyek lényegében vannak
5. hat
6. öt

Mint látható, teljesen értelmetlen válaszok, s a gép gyorsan egy kódot kér. Beírása nehéz, és legalább oly értelmetlen, mint a szerkezet maga.

------

Innentől racionalitás

Felébredésem után hamarosan telefonhívást kaptam. Lényegtelen. Mostanában többen keresnek, mint ahány embernek érzésem szerint bármit is tudnék nyújtani. Ezt megítélni persze nagyon nehéz a sok bele- és félremagyarázás miatt. Egyébként igen rosszul alszom mostanában, minden alkalommal ugyanazok a körök: késés, elmaradás, dorgálás, alkalmatlanság. Nem kellemes.

Ahogy az sem kellemes, mikor szó nélkül kell tűrni olyasvalamit, ami az embert igazán felháborítja. Szó nélkül, mert nincsen más megoldás. Nem lehetséges az, hogy megmondjuk valakinek, hogy 'hé figyelj, szerintem mutogatnivalóan hülye vagy', mert természetes, hogy az ember attól fél, esetleg ő az. Ez nem egy elhanyagolható, margók mögé firkálható, vagy eldobható, levetkőzhető dolog. 

ÉS AKKOR jön a felismerés, sokaknak mégis az. Osztják, megosztják, kiabálják a BÁRMIT, mely anyagában silány, és formailag sötét. 

A hülyeséggel (s remélem lassan világos, ez egy kategória - nem definiálható - s mint ilyen, vele rengeteg minden egy kalap alá vehető. Formálható, s adaptálható) az a bajom, hogy általában elementáris erővel törekszik a kizárólagosságra. Ez a fonák világban pedig, minimum gyanús.

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség
Latinovits Zoltán előadásában

Ha költőnk születésének évfordulóján vallani kell: ez az előadás - illetve az, hogy ezt évekkel ezelőtt szerencsésen hallhattam - súlyosan felelős abban a röppályában, melynek vége - remélhetőleg - az, hogy szónoklatokat improvizálhatok majd. Erről a versről is. Pénzért.

Latinovitscsal való szembesülésnek sem utolsó, a gondosan kigyomlált szöveg minden szava szárba szökken. Ha figyelünk. 

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam. 

Túlestem ma a tréning-hét órán, de csak az egyiken.. a tíz órakor kezdődőre kevésbé sikerült befáradnom. Kiváncsian várom Horger Antal úrék velem szemben miféle szankciókat helyeznek kilátásba.

A "történelem hasznáról" című viszont meglehetősen kellemesre sikeredett. Lehet a nívós moderátori munka eredményeképpen, de megteremtődtek egy érdekes disputa feltételei.

Némileg sajnáltam, de a "korszellem" kérdésével kapcsolatban bátorkodtam megtámadni a "történelmileg maradandót alkotók felülemelkednek a kor szellemén" némileg fasisztoid elképzelését. Példaként Szapphó-t és Anakreónt választottam, s a tényt, mennyire mélyen benne gyökereztek-ágyazódtak abban a mitikus időbeliségben, melyben alkottak. Kifejtettem, mennyire szépen megfigyelhető műveikben pár példával: Zeusz, a múzsák, meg Aphrodité. Vitatársam tankönyvi színvonalon - s kérem e kifejezés negatív konnotációi se kerüljék el figyelmünket - kezdett beszélni a görög vallásosságról (az epifánia szócska értelmezését taglalta). Ez engem kevéssé érdekelt, s megismételtem:

Attól, hogy valaki nem lép ki az időbeliség kontextusából, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem alkothat abban maradandót.

Egyébként ez a félreértelmezés, és felszínesség alapvetően jellemezte a diskurzust, a lehető legkevesebbszer csapódtak le egymáson érdemileg a válaszok, de még így is érdekes volt a sok-sok apró monológ és hitvallás kortársaimtól s tanárunktól.

Érdekes volt továbbá egy taoista ismeretelméleti vallomás, mely szerint:

A bölcsészettudományok szemlélésekor csak a "párhuzamos szemlélet" lehetséges (e kifejezést rövidke diskurzusunk folyamán használtuk). Ezt társam szerint úgy kell érteni, hogy minden tudomány a tények (axiómák) pusztán egy részét képes leírni, s önnön szabályszerűségei végett korlátolt marad. Azonban ha a lehető legtöbb tudományterületet (itt kezdődnek a bonyodalmak) egymásra fésüljük, vagy összevetjük, megtalálhatjuk a valóság lényegét.

Nemtudom milyen arcot vághattam, mikor erre válaszul ölbe húzott lábakkal, némileg flegmatikusan a több perces monológ után egy "ez a bölcsek köve elmélet" benyögéssel adtam mattot a rám jó egy évtizedet verő kolléga eszmefuttatására. Ha jól emlékszem, csak tágra nyílt szemmel bólogatott. Nem hiszem hogy értette, mire gondolok. Hamvas nevét nem mertem bedobni, de Spengler-ről kedvesen nyilatkoztam a ciklikusság-linearitás történelemszemlélet problémakörével kapcsolatosan.

Aminek örülök:

sikerült úgy lehúzni a másfél órát, hogy nem maradt több mondanivalóm. Úgy éreztem a vita lényegét megértettem, feldolgoztam, és még profitáltam is:

Tanárunk egy-két kiszólása elég volt ahhoz, hogy újra az Eukleidész (jajj de szívesen írtam volna Euklidészt, nehéz erről leszokni) probléma felé forduljak. Azthiszem ez hasznos lesz az iskolateremtésről szóló kis esszémhez.

Nemsokára május, nemtudom a Pink Floyd morfológiára mennyi erőm marad a "Spengler hónapra". Majd kiderül.

Közeleg a húsvét. 

Ma reggel visszafeküdtem még, s a megszokott felszínes alvás most enyhet hozott, súlyos, de bájos álmaival. Nyúltam is az álmoskönyvhöz, s a "lakás" címszó alatt megrendülve olvastam amit, s örültem egyben, hogy fél órácska alvás többet ér minden pszichológiánál. Csak emlékezni kell, s visszafelé felfejtenünk álmaink nyomvonalát. Most a Borges-i alapvetés, ahogy a "Rémálom" c. novellájában írja: "nagyon valószínű, hogy az ébredés pillanatában, és később is, amikor elmondjuk az álmot, még továbbszőjük a történetet." Szóval most e Borges-i gondolatot sem érzem aktuálisnak, ébredés után, magyar vizslaként fogtam nyomot, s a bevált módszerrel, (amennyiben álmaink időrendileg lineárisak) hátulról visszafelé sikerült valamennyire visszaemlékeznem. Kedves Olvasó, próbálkozz bátran te is hasonlóval. Ellazulva emlékezni a mozira, s továbbköltés nélkül csak hátrafelé haladva (mely lényegében időrendileg ugyanoly elindulás a zajló jelenből, mintha a jövőre kívánnánk spekulálni) jutalmul gazdagodhatunk az álombéli históriáink karcolataival-plasztikáival.

Van egy olyan a Károlin, hogy tréning-hét.

Olvastam már róla hideget-meleget. Egyik professzorom - ki bőven kedvét leli a hülyeség ostorozásában, s e viselkedésében az őt értők lelik kedvüket - szerint a bölcs deák csak beküld maga helyett valakit, aki aláírja a másfél órányi tökéletesen felesleges és áltudományos nyálaskodás végén a jelenlétit, és inkább messziről kerüli ezeket a torzszülött kurzusokat. Igen, mert a másfél óra ellenére kurzus, s az indexbe is szépen bevezetésre kerül. Nyomtatásban. Látszata az van.

Értelme szerintem is kevésbé. A Tréning-hét alapvetése - nyerjünk bevezetést más szaktudományok területére - természetesen nevetséges. A mottó sajnos bukik, a tréning-hetet ezzel magyarázni kissé röhejes. A legtöbb diák örül, ha értelmes órára sikerül becsüccsenni, értelmes időpontban, értelmes oktatóhoz. E három természetesen sosem fedi egymást, a "válassz kettőt" egyetemista játék ül tort a leginkább húsvéti családi alkoholizmusra, haverokra, tavaszra - s még mimennyi másra - apelláló hallgató feje fölött.

Megemlítettem egy egyetemes irodalommal foglalkozó Biblia-magyarázó szemináriumon.. (nem igazán kell félteni, a Biblia még nem került szóba. A tanár egzisztencialista-hermeneutikai ömlengéseket improvizál, vég nélkül középiskolai szintű példákra kikacsintva. Dosztojevszkij, meg francia 60-70-es évek van a terítéken. Mást nem hiszem, hogy ért az ipse. SÚLYOS SEMMILYENSÉG) Szóval megemlítettem, hogy kellene egy "üres órát" csinálni tréning-héten. A károlin amúgy is megy a nyavalygás. Itt nincs semmi (a tudományos-iskolai evolúció megkezdődésének korlátaira egy külön poszttal készülök jövőhétre) diákélet, a hökösök tunyák (tisztelet a kivételnek), és amúgy is szar az egész. Mondják ezt sokan. Meg hogy nem ismerjük egymást eléggé.

Szóval poénból - mert a hermeneutika-"rajongó tanár nem igazán fáradt be egy órájára, és egymást nézve csücsültünk egy kellemes hétfői délután - bedobtam az üres órát. Beül egy kupac ember, nincs tanár, nincs semmi. CSAK ott kell lenni, végig. Aki ennyire nem képes, kapjon bármit, az mindegy. De ott kell lenni, és valahogy ezt az időt el kell tölteni. 
A kevésbé bölcsészeknek mindenképp magyarázó A4-es lapot kellene az óra elején a kezébe nyomni, miről szólna ez az egész.

Leginkább a közös játék az, ami hiányzik. Közös bábozást is eltudnék képzelni. Egy terem, teli paravánnal. Mindenféle bábok, mindből több, hogy lehessen válogatni. Mindenki választ egyet, random pár, paraván mögé be, és akkor játék. Velencei karnevál ez piciben. A játék-szerep teljesen máshol szab korlátokat (inkább teljesen máshol szabadít fel területet a bábozók MI-jében. MI numinózusában.:D HAHA), szinte más emberek szórakoznak egymással, ismerik meg egymást. Ennek egy lágyabb változata a huszonévesek állandó szerepjátszadozása egymással, egyetemisták körében megfigyelhető szépen. GYÖNYÖRŰen látszik, ez a generáció mennyire képes még, és lenne igenis igénye a játékra. Nem mondom, hogy a gép-konzol játékok rosszak, csak.. nem elég intenzívek pszicho-szociálisan ahhoz, amire vágynának a népek. Érintés, lehetőség a beszéd elváltoztatására, ingergazdag kommunikáció. Ezért szoktam a facebookot leprimitívezni. Ez még sehol nincs technológiailag ahhoz, ami mondjuk 20 év múlva lesz. A gyerekeink röhögni fognak azon, hogy képesek voltunk chat-ablakokban kommunikálni. A műfaj több mint valószínű, hogy megmarad, de ennyit is a konspirálgatásról.

Pilinszky János Húsvét előtt c. versének - s egyben e szövegfolyamnak is - búcsúsora:

"Et resurrexit tertia die."

Na akkor végre Szinkronrendezünk is. Célom, hogy együtt szeressünk meg valamit.
Kommentárjaimat a legrövidebbre szabva ma a terítéken:

Az arabeszk.
feladat:
átérezni és élvezni.

Ablak és arabeszk - Alhambra (قصر الحمراء) Spanyolország, Granada. 
Mór erőd, építését a 13. században kezdték.
(Időbeli analógia: a korszak Nyugat-Európai katedrálisépítészete)

-----------::-----------

 Claude Debussy - Arabesque. A romantika kiszolgálja a szimbolizmust, s ezáltal egymásban totálisan feloldódnak. A zongorajátékot hallgatva kérem vizsgáljuk együtt az alábbi arabeszkmotívumot:

-----------::-----------

Arabeszk tehát, szintén az Alhambra-ból. A zárt, kemény szögek finom ívekké oldódnak a nyíló növénymotívum körében. (Vesd össze: Arab kalligráfia)

-----------::-----------

s végül az "arabesque" póza a balett művészetéből.
A táncos mozgásban, a dinamika által lényegül gyönyörű arabeszkké.

A liberális, és a demokrata az új stigmák. Marhabélyegek. Csak nem a barmokra sütnek, hanem az ő kezükben van a pecsétlő.

Kultúrfölény? Egy keresztény-konzervatív, vagy nacionalista-light ("nemzeti érzelmű") réteg frusztrációja?

Elvis Presley.

Egy név, egy ikon, egy hang. Egy élet.

(Haha..Elmenne fülszövegnek egy Elvis Biográfiához. A leghíresebb Goldman életrajzot nem olvastam, pedig megvan otthon. Apám szerint elfogult.)

Személyes zsenialitása: a hang, az énekhang gyönyörű játéka. Az a hangszíndinamika, amivel a legegyszerűbb, legbutább dalból a mélységek legjavát volt képes előcsalogatni. Őszinteség és igazi, szenvedélyes varázslat.

Őt hallgatva az "ódivatú" jelzője szétszakad, és képes valahogy minden ízlésbeli kérdés ellenére a szívig hatolni.

És ha ízlés, akkor jajj az a Puzsér .. egyébként zseniális figura. Érzésem szerint minden kritikusa (Fiala csak egy közülük.. különben is: a kritikus kritikusa?) az idétlenséget rójja fel néki, csak képtelenek megfogalmazni. És motoszkál a kérdés: nem lehet, hogy a Zemberek "ízlésbeliségtől" (hmm-hmm; jól érzem, hogy jókora kultúrsznobizmus okozta traumát sugallnak-e szavak?) függetlenül képesek katarzist megélni?

Nem elképzelhető, hogy a pillanatnyi, szépen felépülő katarzist a műfajjal való eggyéválás, és az abból történő kútszerű merítés váltja fel?
Mert akkor lehet hipotetizálni:
A divathullámok újonnan sémákból felépített kútak, melyek idővel - szépen lassan - kimerülnek? Igaz ez éppúgy a klasszicizmus ruhakölteményeire, mint napjaink Arthur Miller kereteire?

Spanyolviasz?
Nem igazán.

Ez csak felszínkapirgálás. Kiskakas nap van. A kritikusoknak meg - Fialának, Puzsérnak - akkor ajánlanék is egy mesét. 

Visszatérve Elvis-re, én nála simán levetkőzöm a kultúrsznobizmust. És nem csak nála, de őt 9 éves korom óta hallgatom. Most is itt ülök a székhez kötözve, minden korábbi felvett "hülyementesítési" metódus nélkül, és egyszerűen imádom a palit. Hasonlít az egyik Judo edzőmre. Őt is bírtam.

Énekel a fazon élőben hetvenes évek divatban, és nincs menekvés.

Bölcsészkarra járok, vannak japánosok is. Köztük azzal a lánnyal, tejóég, őrület.

Mindig ha felmerül a "japán kultúra", vehemens kultúrnácisággal szoktam belevetni magam a kriticista gondolkodás legmélyebb rögzültségeivel való játszadozásba. Arra gondolok, hogy micsoda fertő, könnyebség, az amerikainál is pusztítóbb bulvárvilág és szexuális minták. S hogy mindez ezzel a gyilkos virulenciával terjed..

Aztán két név szerencsére feloldoz.

Dr. Jigoro Kano & Hideo Kojima.

Jigoro Kano (嘉納 治五郎) a sporttörténelem legnagyobb szintetizáló zsenije. A 19. század utolsó, és a 20. század első évtizedeiben hozta létre a judo, mint művészet, és sportág alapjait. Pedagógiai zsenialitása csak kodályi magasságokban mérhető. Kiváló testtudat és testnevelő rendszer. A tömegsport-szerű és a versenysport jelleg a testmozgás művészetének jelében összeolvadnak. Imádtam a judo-t.

Hideo Kojima (小島 秀夫) az elmúlt két évtized legnagyobb játék-producere. Sid Meier, Peter Molyneux, Will Wright vagy a Carmack-Romero páros sajátos műfajú játékai helyett az ő Metal Gear eposzából táplálkozom. 6 évesen játszottam először a Metal Gear Solid-al. Egészen elképesztő élmény. Azóta Snake sorozatszerű sci-fi eposzává nőtte ki magát Kojima művészete. A tömeg és globális kultúrát genetikai-politikai high-tech-é, saját filmélményeit számunkra játékélménnyé formálta. A Metal Gear sorozat minden darabja egy hatalmas Hitchcock-i cameo, Kojima saját korábbi élményeivel a rendezői székben.

továbbá:

http://thepiratebay.se/torrent/3461893/Metal_Gear_Solid_[PC_Version]