Szinkronrendező

Elvis Presley.

Egy név, egy ikon, egy hang. Egy élet.

(Haha..Elmenne fülszövegnek egy Elvis Biográfiához. A leghíresebb Goldman életrajzot nem olvastam, pedig megvan otthon. Apám szerint elfogult.)

Személyes zsenialitása: a hang, az énekhang gyönyörű játéka. Az a hangszíndinamika, amivel a legegyszerűbb, legbutább dalból a mélységek legjavát volt képes előcsalogatni. Őszinteség és igazi, szenvedélyes varázslat.

Őt hallgatva az "ódivatú" jelzője szétszakad, és képes valahogy minden ízlésbeli kérdés ellenére a szívig hatolni.

És ha ízlés, akkor jajj az a Puzsér .. egyébként zseniális figura. Érzésem szerint minden kritikusa (Fiala csak egy közülük.. különben is: a kritikus kritikusa?) az idétlenséget rójja fel néki, csak képtelenek megfogalmazni. És motoszkál a kérdés: nem lehet, hogy a Zemberek "ízlésbeliségtől" (hmm-hmm; jól érzem, hogy jókora kultúrsznobizmus okozta traumát sugallnak-e szavak?) függetlenül képesek katarzist megélni?

Nem elképzelhető, hogy a pillanatnyi, szépen felépülő katarzist a műfajjal való eggyéválás, és az abból történő kútszerű merítés váltja fel?
Mert akkor lehet hipotetizálni:
A divathullámok újonnan sémákból felépített kútak, melyek idővel - szépen lassan - kimerülnek? Igaz ez éppúgy a klasszicizmus ruhakölteményeire, mint napjaink Arthur Miller kereteire?

Spanyolviasz?
Nem igazán.

Ez csak felszínkapirgálás. Kiskakas nap van. A kritikusoknak meg - Fialának, Puzsérnak - akkor ajánlanék is egy mesét. 

Visszatérve Elvis-re, én nála simán levetkőzöm a kultúrsznobizmust. És nem csak nála, de őt 9 éves korom óta hallgatom. Most is itt ülök a székhez kötözve, minden korábbi felvett "hülyementesítési" metódus nélkül, és egyszerűen imádom a palit. Hasonlít az egyik Judo edzőmre. Őt is bírtam.

Énekel a fazon élőben hetvenes évek divatban, és nincs menekvés.