Szinkronrendező

Háy János: Xanadu

Jó. A nyelve háyis, így melléknévesen. Igazából a novellái voltak előttem ismeretesek korábban, azokhoz képest nem okozott nagy meglepetést. A történet 1490 körül mutatja be Háy mese-mediterráneumát: a főszereplőt (nem főhőst! ahhoz túl emberi) csodás lények, angyalkák, maga az Isten, meg folyton-folyvást arccá változó dolgok veszik körül. Nem tudom, mire fel ez az arc-fétis, de a hajóktól kezdve a tengerekig, a nap, a felhők, a bútorzatok, meg minden-minden folyton arccá változik, és minden lenyel, meg kiköp dolgokat. Ennél orálisan fixáltabb tájjal regényben még nem találkoztam. Ha a színen megjelenik egy pisztoly, az mindig elsül – ebben a regényben ha valami arcként kerül leírásra (antropomorfizálódik! váó de irodalomelmélet), az tuti megrágcsálja vagy a hajósokat, vagy az embereket, vagy okádik egyet, vagy köp, vagy valami.

A regény cselekmény jelző alatt produkált apropója annyi, hogy Marlon, az agyafúrt Földközi-tengeri kereskedőt az alap világpolgári problémák kezdik gyötörni: szerelem, félre-szerelem, másik szerető, sok pénz, vagyon, üresség, magányosság, egyebek.

A szex gyakran színre kerül, gondosan ábrázolt testnedvekkel, meg testnyílásokkal. Az Isztambulról meg a Fekete-tengeri kereskedőpraktikákról a szultán tükrében kiváló mesét kapunk -nnna az nagyon erős része ennek a regénynek.

Háy ezt szerintem sok ezer oldalon keresztül tudta volna csinálni, csak úgy volt vele, hogy minek, elég ebből 300 is. Nem is rossz ez: mese felnőtteknek, vérrel, pénzzel, meztelen lányokkal/fiúkkal, és nagyon-nagyon kevés izgalommal. Az író festő-ember, amit a borító mellett a szövegben is tetten érhetünk: az egész regény egy óriási maszatolás, játszadozás, szövegelés.

Nyugodt nyári olvasmány, meleg szívvel mindenkinek.