Szinkronrendező

A Google-hozta olvasóknak is üdvözlet!

2015.07.13. 22:47 Megyko

méltóság

Zsani az eltére jár. Irodalmat és filozófiát tanul. Az mp3 lejátszója tele van Thurston Moore és Radiohead számokkal. A fürdőkádban fekve, lábát a csempére nyújtva szeret a legszívesebben olvasni. Barna a haja, a mellei nem nagyobbak az átlagosnál, sima a bőre. Néha szokott sírni, főleg olyankor, mikor a magányra lelkiismereti kérdésként tekint, és túlhajszolja magában a bűnt –, azokon a magányos, laptopja előtti percekben Thurston Moore, és Radiohead számokra szokott halkan, remegő mellkassal zokogni, cigarettázni és sírni. Most éppen a kádban ül. Cigarettázik barátnőivel közösen bérelt albérletében. Kareszra gondol. 

Karesz Angliában élt pár hónapig, de hazajött, és most nagyon menő zenekara van. Az MR2 petőfiben szoktak nyomulni, meghívták már őket többször is interjúkra, és a tévében is nyilatkozhatott.

- Nagy hatással volt rám a nyolcvanas évekbeli alter, különösen az Európa Kiadó, de Sziámi is. – nyilatkozta egyszer a televízióban, egy éjjel kettőkor leadott műsorban olyan magabiztosan, ahogy csak a legnagyobb sztárok képesek megszólalni.

Kettejük kapcsolata tökéletes példája annak, hogy a hasonló hasonlóra talál. Társadalmi tagozódásuknak megfelelően választották meg egymást.

Szerelmük egy hideg nyári éjszakán kezdődött, néhány évvel ezelőtt. Zsani egy romkocsmában ült, körmeivel a söröskorsó oldalát kaparászta idegesen, miután bemutatták őket egymásnak. Nagyon tetszett neki a fiú. Mélyen beleszeretett a hajába, a vállig érő barna fürtzuhatagba, a barna kutyaszemeibe, a hetyke vállába, a kiugró állkapocscsontba. Kareszba, a gitáros, alterzenekaros értelmiségibe belezúgott. Ahogy kell, felvették egymást a facebookon, és sokat chateltek.

Többször is randiztak, de Karesz csak nem állt a lány elé azzal, hogy Angliába készül. Már a ’szeretkeztünk egyszer’-en is túlvoltak, mire a srác kibökte, hogy egy hét múlva utazik. A lány először szólni sem tudott, a "jelenetet rendezni" hiányzott hűvös cinizmusból és általános közönyből álló szociális repertoárjából, így semmitmondóan csak legyintett, és inkább nem is akarta látni Kareszt.

Zsani szerelmes volt. És elvett tőle Karesz valamit. Szüzessége veszendőbe ment.

Karesz Angliában lányokkal is találkozgatott, lengyel, és portugál csajokkal. Sokat füvezett, Manchester külvárosában telefonhívásra negyed órán belül házhoz szállították neki és haverjainak bármit, amit kértek.

Zsani sokat olvasott, szeretkezett egy társadalmilag másodrendű, felette járó magyar szakos fiúval.

- Derridát szereted? – kérdezte a sráctól egy délután az elte büfében.

- Persze!

- Fogalmad sincs ki ő, ugye?

- De, a nevét hallottam már.

Ilyen, és ehhez hasonló beszélgetéseik sem szellemileg, sem érzelmileg nem elégítették ki. Vágyaira, testének Karesz szította hevének csillapítására, fél fogára, egy-egy délutánra elegendő volt. De az érzés, hogy újat akar – mint egy hosszú, és csillapítatlanul lassan megjelenő fájdalom; mint a fognak, vagy egy gennyedző bőrbántalom forró gyulladtságának megjelenése – érett benne.

A fiú visszatért Angliából, elgitározta a számokat, amiket Pumped Iron nevű bandája az alatta fél év alatt írt, mialatt ő Manchesterben élt. Első LP-jükre a „Szunnyadj öröm!” „Fekete bánat” „Kifogástalan a megjelenésed” „Bocs, hogy nem hívtalak fel” „Éltem az álmom” című dalaik mellett olyan punkosabb hangzású számokat is feljátszottak, mint a „Fáj a vesém”, „Rohad a fejem”, vagy az MR2 akusztikus változatban viszonylag ismertté vált „Pipogya lány”.

Zsani elment Karesz egyik koncertjére. A fiú úgy tűnt, nagyon jól gitározik. Miután lejött a színpadról, csináltak egy közös fotót. Részegen - még mielőtt kihányta volna a melegszendvicset, amit korábban evett - kitette a közös fotót.

„Büszke, vele: Karesz” – tette ki facebookra a státuszfrissítést Zsani. A fiú másnap egyből ráírt.

A szerelmük, melyről maguk se gondolták volna, ott folytatódott, ahol korábban abbamaradt. Zsani vágyott a fiúra, meg akarta érinteni, hozzá akart simulni, rámarkolni előre ugró állkapcsára, és megcsókolni.

Összejártak. Társaságaik - pár károgó lánybarát kivételével - örültek az újramelegített kapcsolatnak. A facebook lájkok egyre gyarapodtak: Első képük csak 78, míg második, közös fotós barátjuk által készített „Lánchídi éjszaka” című, Clark Ádám téren készített hosszú záridejű fotójuk már több, mint háromszáz lájkot ért.

Szerelmük is hasonló tempóban hágott, egyre magasabbra, egyre feljebb. Összejártak, egymásnál aludtak. Bemutatták egymást szüleiknek. „Kiváló partik”. Zsani elvált szülei, és Karesz értelmiségi családja is örömmel látták gyermekeiket együtt.

Karesz egyre többet kezdett koncertezni, ahogy a Pumped Iron sikerei szépen gyarapodtak. Az MR2 nappali repertoárjába is bekerültek. Koncertek után, néha felvitte magához valamelyik exét.

A lány felkerült a Cool Listre; mesterszakos dolgozata az irodalom és filozófia határterületén, a kortárs magyar irodalomról szólt. Egyik tanárán keresztül kiadásra került, és Bestseller lett. Zsanival menő lett lógni. A fiú emiatt egy darabig felhagyott a hűtlenséggel – vonzotta a lány sikere.

Aztán Zsani és Karesz kezdtek megfakulni, beletörődni abba, amit "maguknak" neveztek. Zsani egyre többet és többet foglalkozott kortárs magyar irodalommal, de egy tanárával folytatott nyilvános vitában súlyosan alulmaradt – kiderült, hogy nem ismeri elég behatóan a feminista olvasatokat, és a határon túli magyarokkal is hadilábon áll. A nála jóval idősebb tanárkolléga viselkedésén hiába háborodtak fel többen is, mégis a korosodó docens volt az, akit a hallgatóság a disputa győztesének vélt.

Ezt követően egy ideig nem is szívesen kereste meg az egyik irodalmi lapkiadó, mely első könyvét is megjelentette – Zsaniról közszájon forgott, hogy „félművelt”, és kényelmetlenné kezdett válni. Erősebb cigarettára szokott, egyre többet elmaradt a felolvasásokról, melyeken már egyébként sem jutott neki hely.

Karesz komolyan összeveszett a Pumped Iron zenekar basszerosával és dobosával. Ki akarták őt dobni, mondván, nem foglalkozik eleget a számokkal, és nem törekszik arra, amire ők. A fiúk angol számokat, külföldi fellépéseket akartak. „Már nem tudunk ebben a kurva országban semmit sem elérni” – mondták. „Te már voltál Angliában, menjünk, zenéljünk!” Karesz az ötletet nem tartotta se jónak, se különösebben rossznak. Egyszerűen csak nem érdekelte.

Zsani most éppen itt ül a fürdőkádban. Karesz egyik excsaja írt rá hétvégén részegen, hogy az elmúlt egy évben többször is lefeküdtek. Zsanit nem érdekelte különösebben a lány nyomora, de a barátjára sem tudott szívből haragudni. Magát tartotta végtelenül szánni valónak. Kiábrándult elveiből, elfordult korábbi hitétől, az irodalomban tanárai miatt csalódott. Édesanyja sokat dolgozott, és Kareszt „amúgy sem tartotta mostanában valami egyenesnek” – ahogy mondta.

Feláll a fürdőkádból, megtörölközik, és elmegy este hétre a Karesszal megbeszélt találkozóra.

Szakít vele.

A fiú tátott szájjal áll. „Le kellett volna fotózni, de komolyan” – mondja majd Zsani később.

Visszaszerez majd valamit abból, amit Karesz elvett tőle?

Vissza.

Vagy nem is vett el tőle semmit?

Talán.

Szólj hozzá!


2015.06.19. 08:40 Megyko

A bevándorlás problémájának körüljárása

Ülök ma a tévé előtt és nem hiszem el, amit látok.

Még haza se értem máris ez a téma.

Nem, nem az, hogy a balatonfüredi szívkórházban ezidáig csak a három állami tévé közül válogathattak a betegek (mely televízió-riport vuttafoak). 

A bevándorlás. 

Ha lenne igény munkaerőre, örömmel helyeznénk el őket európailag a munkaerőpiacon. 

"Bizonyos" "elméletek" szerint az amerikaiak pénzelik őket, hogy átjussanak a balkánon egészen Magyarországig, és tovább. 

A pápa kimondta: fogadjuk be őket, jó lesz úgy. -
A facebookon az ismerőseim már kommentveszekednek, hogy a pápa bort iszik és vizet prédikál.

És bort iszik.

No comment.

Budapesten a bevándorlós plakátokat rongálgatják.

Jászságba-Békésbe vidéken még bevándorlót se láttak szerintem.

Amúgy én se sokat, csak a keletinél.

Vagy azok csak a gyrososok?

Emlékszem hogy régen azt hittem hogy elírták hogy gyors.

Hogy eltelt ez az évtized.

Na ezaz, hogy hogy?

Megnéztem a bevándorlásra vonatkozó legfrissebb adatokat is.

De az adatok adatok. Minden hamisítható. Az adatok főleg.

Ma chateltem (fb) egy haverommal, aki angliába ment dolgozni.

Ő bezzeg jó munkaerő.

Épp pár hete kerestem rá, hogy "Újvidék nyaralás".

Vajon tényleg fel fog épülni az a kurva sok drót?

Legközelebb inkább nem is keresek rá semmire.

 

Szólj hozzá!

Címkék: bevándorlás napom problémája új publicisztika


2015.06.18. 23:24 Megyko

Sajnálom, hogy nincs szükség kulturális antropológusokra

Sajnálom, hogy nincs ma már szükség kulturális antropológusokra. 

Kommentáltam volna, de mivel csak arccal és névvel lehetett volna, természetesen nem vállaltam. Szomorú, hogy egyes blogok nem engedélyezik a névtelen kommentelést. Meggyőződésem, hogy egy nyílt információs társadalomban ez legalább olyan alapjog, mint a titkos szavazás.

A témánál maradva: tényleg sajnálom, irónia nélkül, az ugyanis, hogy a kormány, vagy bármilyen döntéshozó szerv úgy ítéli meg, bizonyos tudományágak haszontalanok, végtelenül kommunista-fasisztoid lépés, vagy bánomisén, valami végtelenül szélsőséges dolog.

A tudomány nem piaci elven működik, abba igen is lapátolni kell a pénzt, és akkor olyan dolgokat fial, amelyekről az ember álmodni se mer.

Ettől függetlenül kissé bántóan marósgúnyos lett a poszt, amit a kedves kulturális antropológus páros (nevük a linken) írt, ennyire azért nem kellene hipsterkedni. A tudomány pusztítása önmagában is fájdalmas, nem kell tetézni. De mindegy, igazából megérdemelték, hogy kiírhassák magukból.

 amen

Szólj hozzá!

Címkék: napom


2015.02.06. 14:05 Megyko

Legyek Ura elemzés, olvasónapló, kritika, vélemény

Átszaladtam pár neten elérhető véleményen, meg kritikán. Hát, nem győztek meg semmiről, sőt megerősítették bennem a korábbi érzéseimet.

A sztori annyiban izgalmas, hogy Robinzonád műfaj gyerekekkel, és csoport-, vagy szociál-pszichológiai, vagy szociológiai, vagy nemtommilyen szemszögből íródott meg.

Elvonatkoztatnék attól, hogy elméletileg egy történetből, vagy egy szövegből x+1 (és x>= a bolygón élő olvasni tudó emberek száma) féle olvasat állítható elő. Engem a saját olvasatom érdekel, különben nem írnám le, vagy raknám fel azt egy blogra… most, hogy így nekikezdtem szinte meg is sajnáltam a szöveget. Úgy kezdtem ugyan neki: jól megmondom, hogy ez mennyire közepes mű, most mégis a szépsége, és kellemesebb epizódjai jutnak csak az eszembe

SE

Egy légikatasztrófát követően tucatnyi gyerek nagyon szép, szinesztéziákon keresztül lüktető, pálmafákkal, napszakokkal dúsított szigetvilági tájat kap életterül. Az, hogy ennek a tájnak a motívumai, vagy jellegzetességei nagyon hamar ismétlődni kezdenek (kb. 50 oldal után telítődtem az egyforma kövekkel és pálmákkal, „homokpadokkal”, meg nemtommikkel) lehet írói szándék, vagyis egyfajta sémaságnak, egyformaságnak, kopárságnak, ürességnek a kifejeződése. Mondjuk lehet.

SOK SOK SPOILER

Az egyik főszereplő suhancból maga az eleven gonosz válik, és – amennyire nekem sikerült kiolvasni – semmi másért, mert szeret vadászni, és vörös a haja. Vagy fekete? Igazából tökmindegy. Mert ENNYI. Ezért lesz az egyik gyerekből eleven gonosz. Aztán, egy 13-éves forma „jó” gyerek a regény végén hosszas monológokban ecseteli a „nyelv és tabu” című filozófiai gondolatkör kérdéseit, mintha egy irodalomelméleti konferencia álmos PHD fokozatú előadóját kellene hallgatni. Na nemár! Egy 13 éves gyerek!?

malacka.jpg

Az egyik elemzés szerint az „elevengonosz” gyerek azért válik gyilkos ördögfiókává, mert amint megöli a kis malackákat, „totális” gyilkossá válik. A regényben nagyon horrorisztikusan van ecsetelve az „eleven élő húsba vágás” aktusa, hát… elöljáróban megjegyzem, egyik dédapám hentes volt, lehet a véremben van a pigKill, és ezért tartom ezt nevetségesnek. A túlélési ösztön helyébe (melyet baloldali olvasmányaim ellenére SEM tagadok meg - így működne: Éhes vagyok. Levadászok egy disznót. Levadásztam. Megeszem. Király) társadalmi konvenció nyomása; szerepkényszer, csoportfejlődés, vagy istentudja milyen szintetikus szociálpszichológiai torzszülött kerül.

A regény világán belül egyszerűen nincs legitimálva az elfajulás. És egy jó 250 oldalas regényhez ne kelljen már 20-25 oldalas kritikát írni, hogy az legyen. Lehet folyamatosan a kötetke fülszövegét kellett volna félszemmel figyelnem, mely szerint: „Azt teszik, önmaguktól, saját bensőjükből vezérelve, amit ez a század tett a legszörnyűségesebb időszakaiban.” – Nem, nem önmaguktól teszik, mert nincsen Ön-jük, nincsen Én-jük, legtöbbjük - igaz egy nagyon szépen megformált - sematikus báb („a jó” – „a kövér” – „a rossz” – „a kicsi” stb.) és Golding az, aki tetteti velük, hogy gonoszak. Komolyan azt vártam, hogy a halottak a végén felállnak, és azt mondják: „Na srácok, ez jó kis regény volt! Gyerünk haza!”

Vagy a buta leszarom trash olvasó logikájával nézve: Az egész egy szintetikus környezetben, egy szigeten zajlik. Felőlem egy szigeten nyugodtan ölhetik egymást a gyerekek, kinézem belőlük, LE-FO-SOM. DE NINCS annyi dráma benne, mint amennyit a Golding ki akar belőle hozni! Tök felesleges az „elvonatkoztatás és tükröztetés” eszközeivel valós társadalmi környezetre ráhúzni ezt a modellt, mert az egészet áthatja egy unalmas brit hangulat. Ladies and gentlemans Csodálkozzunk azon, hogy úrigyermekeink igenis vademberekké válhatnak felnőtt felügyelet nélkül egy idegen szigeten lezuhanva (a húséhségüket csillapítandó kismalacöléstől)! Juuuujjjj!!! Az, hogy gyerekek és más erkölcsi nívó, meg más értékrend, meg kész sincsenek mint emberek, azt nem fogadom el érvnek: 12-13 éves kölykök, akik az élet törvényszerűségei helyett az író patetikus szándékai szerint nevelődnek. Vaktában rá lehet mondani, hogy az 50-es években került kiadásra, Kiválóan illik a "jujj de rossz is az emberiség" posztháborús/traumatikus feldolgozós hangulatához.

A befejezésen már meg se lepődtem. Ha mindenkit kinyírt volna Golding az úgy Oké lett volna. De ugye ebből a posztból már kiderült, hogy szararc vagyok/nem tetszett, tehát arra is bemondom az ultimate befejezésérvet: GYÁVA.

Olvasásra azért érdemes!

3,15/5

 

Szólj hozzá!


2015.02.01. 13:47 Megyko

Nathalie Sarraute: Gyerekkor. Idézetek, könyvajánló

Egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy a blog csipkerózsika-álmából könyvajánlókkal fog felébredezni.

Mondjátok el első bánatotokat! A következő franciadolgozat címe az lesz, hogy "Első bánatom".

- Meg se próbáltál a saját bánataid közt keresgélni...

- Hogy a saját bánatomat...? Ugyan, dehogyis, hova gondolsz? Hogy egy valódi, saját bánatot keressek? Amit igazán átéltem... de különben is, mit illethetek ezzel a szóval? És melyik volt az első? Semmi kedvem se volt hozzá, hogy ezen töprengjek.. nekem olyan bánat kellett, ami kívül esik az én életemen, és jókora távolságból szemlélhetem... az majd megadja azt az érzést, amit nem tudok megnevezni, de most is érzem, úgy, mint akkor... valami olyan...

Én homályban maradok, elérhetetlenül, semmit ki nem szolgáltatok, ami csak az enyém... de másoknak készítek valamit, amiről azt tartom, hogy jó lesz nekik, választok valamit, amit szeretnek, amit feltehetőleg várnak, egy olyan bánatot, ami megfelel nekik...

Esszenciális összefoglalása a regénynek ez a franciadolgozat kapcsán íródott rész.

Egy hang saját magával beszélget. Pontosabban saját magának valamilyen gyermeki naivitású, vagy gyermeki érzékenységű részével. Ebből az alaphelyzetből meséli el életének első 10-11 évét. Anya, Apa, mostohaanya (akit lehet-e Anyának nevezni). A gyermekkor, melyben nem értjük a társadalmi konvenciókat: Natasa írónő jól érzékelteti, hogy a gyermek mint lesz értelme fejlődésével egyre szorosabb kötelek közé szorítva: mind szellemileg, mind érzelmileg. Rácsodálkozik a felnőtt világ dolgaira, és olvasás közben rácsodálkozhatunk a társadalmi konvenciók Éncsorbító hatásaira. A könyv középponti témája a sérülés, mint nevelődési forma: a gyermek a fájdalmak útján tanulja meg a világot, a racionális-etikus normák alapján szerveződő felnőtt létezést. Boldog gyermekkor, és boldogtalan felnőttek. A társadalmi konvenciók akaratlan tanulása során Natasa gyermeki létezését lassan elveszíti: személyisége kibontakozik, az élmények az emlékanyag gyarapodásával sűrűbbé, tömöttebbé válnak, mígnem a regény is, meg a gyermekkor is véget ér.enfance300_449.jpg

Natasa a párbeszédes regényforma segítségével mutat be egy emlékekből álló stilizált gyermekkori életteret. Ebben helyzeteket, tipikusnak tűnő családi beszélgetéseket világít meg ragyogó tisztaságú gyermekkori szemmel. Az olvasót is visszarepíti a naiv gyermeki figyelem (figyelmetlenség) korszakába.

Morál és erkölcs: a gyermek ezek elsajátítása közben veszít potenciális naivitásából, ezáltal csökken a személyében a Lehetséges, míg gyarapodik a Személyiség. Az őszinteség a reflektálatlan gyermek számára szériafelszereltség – ahogy a tudatosan alkalmazott hazugság is. A szereplők élnek, változnak, lebegnek egyik életszakaszból a másikba, viszonyuk önmagukkal és Natasával is változó.

Megismerkedhetünk egy olyan személyiségmodellel, mely szerint az Én az ismeretlen, és érthetetlen gyermekkori szituációkból keletkező-változó szeretetveszejtéses úton kialakuló isteni rögöcske.

Szólj hozzá!


2015.01.26. 13:23 Megyko

Michel Houellebecq - Térkép és táj

Olvastam egy regényt, mert véget ért a vizsgaidőszak, és elegem volt a bűntudatból, hogy nem csinálok semmit, és különben is régen szerettem volna ettől a fickótól olvasni valamit, mert nagyon izgalmasnak találtam az egész imidzsét. Ő ehlbekk:

ellbekk.jpg

Biztosan tetszünk őt ismerni a kiábrándult értelmiségis mémekből.

A Térkép és Táj egy Jed nevű képzőművészről szól, akinek különböző korszakai vannak, és nagyon magányos, úgy egy az egyben huszonegyedik századi művész, akinek legfőbb foglalatossága, hogy nem csinál semmit, csak van. A nagyanyja temetésére mennek az apjával, amikor egy francia autóstérképet megpillantva ráébred, neki ilyen térképeket kell fotóznia, és photoshoppal átalakítania - ez a térképes sorozat, amellyel sikert arat, befutott művész lesz, megismeri a francia művészvilág és közélet krémjét. Amint befut egy sorozattal, már rá is un, festeni kezd, és a festményeiből nyíló galériakiállítását marketingelő füzeteihez felkéri Michel Houellebecq írót (igen, a regény cselekményében, igen beleírta magát, igen végig így hívja magát) hogy írjon valamit. Jed és Houellebecq megismerkednek, vagyis megismerkednének, de Houellebecq - már az író - kiírja magát a történetből, és mindenkinek fityiszt mutat a reális - már a regényen kívüli - francia közéletben, illetve arra tesz finom utalásokat, hogy részéről mindenki bekaphatja tövig, az olvasót kivéve.

Mert az érzésem végig az volt, hogy Michel az olvasón kívül senkit se szeret. A szöveg nagyon jó, nincsen felesleges olvasónyúzás, hosszú leíró részek helyett rövid, intenzív, nyálcsorgató leírásokat kapunk mindenről, a nők szexualitásától a férfiolvasók gyakori merevedésekre számíthatnak, a női olvasók pedig betekintést nyerhetnek abba, milyen is a magányos férfiak logikája, és gondolkodásmódja - így azt hiszem leginkább a nők tanulhatnak a regényből bármit is, ha egy regényből, vagy szövegből lehet olyat. Ez nem egy tipikus tanuljunk belőle szöveg, igazából a sztori is szinte másodrendű ahhoz a társadalom-ábrázoló módhoz képest, ahogy Houellebecq bemutatja: kurvára mindegy, hogy milliárdokat kereső művész, vagy egy cirkókazán-szerelője vagy, a boldogságot megtalálni a legnagyobb művészet.

Olvassátok szeretettel, mert Houellbecq gondosan egy olyan szöveget szerkesztett meg az emberiség Olvasóbb részének, amely gondosan, finom tárgyfétissel közelít még egy funkcionális bútordarabhoz is, de a vagyonról, esetleg az eutanázia felelősségéről-felelőtlenségéről is gondolkodhatunk (nomeg hogy ki keresi magát dagadtra az eutanáziával), vagy akár a rendőri munka mélyén rejlő igazságeszmények kérdésein is merenghetünk, ha olyanunk van. Javaslom a sima - könyvtárból kivesz, elolvas - funkciót, azzal nem lehet veszíteni, ha negyven oldalig bírod, úgysem tudod majd lerakni, a leírások meg olyanok benne, hogy vagy imádod, vagy nem, igazán nincs mit veszteni vele.

4,5/5

Második változat

Michel Houellebecq botrányíró. Botrányokat kelt, és botrányosan ír. A Térkép és Táj állandó realista lüktetését a jelenidő folyamatos, reprezentatív, már-már lüktető nyomjeleivel kapja: a főszereplő képzőművész, Jed a francia közélet valós szereplőivel találkozik, azokról véleményt alkot, az író mintegy tálcára pakolja a valóság szereplőit: színészeket, írókat, televíziós-műsorvezetőket - és játszik velük, mint az ólomkatonákkal. Elmerül egy Audi és egy Mercedes lélektani és funkcionalitásbeli összehasonlításában, máskor meg Jed a 10 évvel később felirat mögül kikukucskálva találkozik a regény legszebb nőjével, és mindezt csak azért, hogy fél oldalt szentelhessen az öregedésről írásnak. Kemény, hideg, odapakolós. Houellebecq egy bűvész, aki egy paraván mögül nőket, autókat, sztárokat, és egyebeket húz elő; a legkeményebb, amikor egy tükröt, de abba nem kell félni, belenéznünk jó lesz, mert mint mondottam volt, legalább minket, olvasókat szeret.

4,5/5

 

Szólj hozzá!


2014.11.12. 23:07 Megyko

Közöm

Köz. Közben jó, de van hogy közben rossz. Nekem közöm van, neked közöd. A legnagyobb probléma – bár azt hiszem inkább kérdés – hogy van-e közünk egymáshoz. Közös. Olyat is szoktak mondani az emberek, hogy a köz érdekében cselekszik valaki. Ezt nem igazán szoktam érteni… ki az a köz? Mi az a köz? A közösség? Köztelen… köztér. Közre fogják az elesettet, akit gyámolítani is kell.

A világon létező legszomorúbb gondolat az, hogy valakihez már nincs közöd, pedig régen még volt közöd hozzá. Nincs közötök egymáshoz. A pillantásaitok elcsúsznak egymáson, nem akkor kapjátok el a másik pillantását, mikor éppen azt fejezni ki, amit mondani szeretett volna. Vagy az is baj, hogy a köz… de elölről kezdem.

Arról szeretnék írni, hogy a köz. A közöttem, és a közötted lévő dolgok, amiknek ott van a helyük. Nagyon szomorú lennék, ha ez a köz, ez a kis pici hely, ami neked is van – közöd – nekem is van – közöm – nem vágna egybe. Mint azok a szomorú halmazkarikák, amiket egymás mellé rajzolnak, és nincsen nekik metszetük - ahogy a matematikusok nevezik. Ennél szomorúbb dolog nem nagyon lehetne elképzelhető általam. De általam annál boldogtalanabb dolgot sem tudnék elképzelhetőnek tartani, mint hogy egymás közei belülről kiabálnak hogy: hé, hahó, vegyél már észre te másik köz, gyere már ide hát nem látod, hogy itt vagyok!? Hahó! Te köz! Itt vagyok! – és erre mi mit csinálunk? Hát nem reagálunk semmit! Nem halljuk a saját közeinket, hogy kicsit összehozzuk őket. Pedig milyen jó volna! A két fotelt közel húzni egymáshoz a gázkonvektor mellett, és hetesre gyújtani, bejönni a hidegről egy nap után, és ott leülni.

A közben zenét hallgatnánk, és elkezdenénk nézni. Először butácska nézés volna csak, olyan butácska, nagyon butácska, hihi butácska. Feltennénk még a kérdéseket a régi köztelen időkből, hogy „most mire gondolsz?” amikor nem tudtuk egymás gondolatait érezni, és ilyenformán társalognánk: „van valami baj? nincs” és harapdálnánk a szánkat/melegednénk. És a közben utána elkezdenének a halmazkarikák ostorcsapásban mozogni: nem tudnánk, hogy most veszekszünk, vagy békülünk, pedig össze se voltunk veszve, de ki sem voltunk békülve. És a karikák szeretnének metszetet maguknak. De mi nem tudnánk, mi ez a feszültség, amik a karikák. Várnánk, hogy csináljon valamit, ha beledöbbenünk is a félálomba egy-egy pillanatra, de a lehorgadó fejünket még visszarántanánk, mint a szódáslovas-kocsisok: hú basszameg majdnem bealudtam – de csak ezt magunknak mondanánk, nem egymásnak, mert egymásnak a melegben lassan inkább mást mondanánk. Azokat a dolgokat, amiket nem lehet beszéddel elmondani, csak a kezekkel, és a szájjal, a combbal, és a simogató térdecskével. És a halmazok már frekvenciákba tömörülve törtetnének egymásra, hogy legyen metszetük, és mi közben elkezdenénk végre megcsinálni azt, mikor közénk hasítana a kérdés: van-e közös? Pedig hogyne volna, belülről minden ezt akarja, de akkor mégis…mégis.. mégis…? Miért nincsen?... a közös halmazok ereje. Az átszellemítő.. a közös halmazok ereje… a megközelítő.. mint egy dal, hallod? Mintha egy dalt énekelne egy nő: tu sze szi lé zsan, khu zsö fu passzé: Tu sais si les gens, que je vois passer – látod, ki tudod ejteni, pedig nem is tudsz franciául, és ezt a dalt hallgatja valaki...
- és ez volna az első csók közben a fejemben

Szólj hozzá!

Címkék: kísérleti esszé


2014.11.11. 19:33 Megyko

hideget eszek vacsorára

Akhájba toltuk a nátrium-glutamát levest. Kivettük a zacskóból a zsírban üzemileg elősütött tésztát, melyet korábban a zacskó gondos asztalhoz csapkodásával széttörtünk. Az üvegtésztát beleszórtuk a homorú tálba. Utána egyesével kibontottuk a tasakokat: a szárított zöldségeket, az olajat ráöntöttük a tésztára. Majd következett a legcifrább művelet: a nátrium glutamát hozzáadása.

A nátrium-glutamát kristályos szerkezetű. Ha nem veszel nagy levegőt, hogy visszatartsd, mielőtt kibontanád a tasakot, akkor a parányi levegőbe kerülő kristályokat letüdőzöd a hörgőkig, és a nyálkahártyádra tapadva heves köhögést váltanak ki. Nagyon kapar, és ez különösen az orrüregben érezhető. De ha visszatartod a levegőt, akkor ez elkerülhető. Beleszórtuk a tálba a glutamátot, és még a konyhából is kimentünk, hogy légszomjunkat egy kis áporodott panel-előszoba levegővel csillapítsuk. Lábszag. Átható, lélekbe vájó erjedt lábszag, mely a baktériumok bomlásának következtében jön létre – ilyen szaga van a glutamátnak.

Az íze is ehhez hasonló. A japánok a négy alapíz mellett egy ötödiket is megkülönböztetnek: unaminak nevezik. Az unami a hús-íz megfelelője, körülbelül. Állítólag a glutamátnak teljesen unami íze van.

A szegényeknek való ételeket, melyeket a polcokon alul szoktak elhelyezni, illetve olcsóra áraznak, nagyon sok glutamáttal készítik el, mert így az étel kielégíti a hús-szerűre való vágyat. Egyes konzerv-ételeket, amilyen például a hamburger ízű melegszendvicskrém, nagyon sok más fajta glutamáttal is felvérteznek a teljesebb íz élményéért.

2 komment

Címkék: kísérleti esszé


2014.11.02. 16:27 Megyko

science fiction

Kedves hölgyeim és nyulaim, újabb folytatásos blog-szart fogok közreadni, mert a fonetikatanulásnál minden érdekesebb, betűket koptatni pedig nagyon sokkal is az. A címe science-fiction, mert ez volt az első, ami eszembe jutott, amikor új szövegfájlt hoztam létre a számítógépemen. Műfajilag kortárs-prózai horrormese lesz, természetesen igénytelen nyelvi megformáltsággal. Jó szórakozást hozzá, igyekszem viszonylag rendesen írni az epizódokat! Íme!

Science fiction

Esik az eső. Az autó hideg szélvédőjére potyognak, és szétfolynak a cseppek. Egy férfi a vezetőülésben, és egy nő mellette pokrócokba bugyolálva az anyósülésen ül.

- Nem tudom hol vagyunk – mondja a férfi, miközben tenyerébe szorított ingujjal próbálja letakarítani a párát a szélvédőről. A nő közben, mint egy magára hagyott fröccsöntött műanyag menza-tálca, csak van. A sötétben hunyorogva próbálja kivenni a táj körvonalait. Az autó fényszórója csak pislákol. Ahogy zötykölődnek a földúton, a fénykarika úgy pattog, mint egy kosárlabdázó.

A nő mélázva tenyerével az ablaküvegre tapad, és nézelődik. A homályban fehér törzsű platánfákat lát, leveleiktől a természet által megszabadítva. És néhány fenyőt, melyek változatos helyeken bukkannak fel, tucatnyi gonosz törpeként ékelődve a platánok és a diófák közé. A földút mintha körbe-körbe vinné őket, gondolja a nő, miután a férfi századszor is csak balra tudott kanyarodni a fák között. Felfelé néz, pedig a fák tetejét már nem is látni. Az égig érnek.

- A helyzetünk kilátástalan – mondja a nő értelmiségieskedő hangsúllyal. – Azt hiszem megpecsételődött a sorsunk drágám.

- Nem eszik olyan forrón a kásást.

- A kásást? Kását akartál volt mondani, nemde?

A férfi szemüvege mögül hunyorog a nőre, és nincs kedve visszaszólni.

- Egyen meg az örömöd.

A nőnek nincs kedve nevetni. Mint már mondottam volt, mélázgat.

- Na, nézd csak! Ott valami fény pislákol.

- Micsoda felfedezés. Ím a világosság.

- Odakanyarodok.

- Szomorúvá tettél volna, ha nem így teszünk.

A nőcske hangocskája fanyar, és nagyon vékonyka. Nem egy Brünhilda. A haja sötét, és a szeme minden ironikus megjegyzést szikrákkal kísér. Ha a fickóra nézünk, az hozzá képest csak egy pipogyának tűnik a vastag fekete keretes szemüvegével. A nő orra vékonyka, a férfié nem. Ha ki lehetne őket venni az autóból, mint egy Barbie és Ken-figurát, úgy találnánk, hogy Barbie majd két fejjel alacsonyabb, és soványabb is, mint Ken. Ha Kent beolvasztanánk, két Barbie-t is fröccsönthetnénk belőle. De ne legyenek kivéve a kocsiból, csak miután megállnak. És mielőtt megállnak, még oltsák el a rádiót. Az ötvenes évek szörf-zenéje mára végleg abbamarad, nem fognak többé ilyesmit hallani. A pislákoláshoz közelednek. A férfi lassít, bár idáig sem ment túl gyorsan. A földútnak vége, egy tisztáshoz érnek. A zenét most kapcsolják ki, a nő hátrafordul az esernyőjéhez, és kiszáll a kocsiból. A férfi közben a kézifékkel bajlódik. Óriási csattanás hallatszódik: villámlás. A villám belecsapott az esernyőbe. A műanyag markolatnak köszönhetően a nőnek semmi baja. Egy reflexből jövő izomrángás eldobatja vele az esernyőt, repül vagy száz métert egyenesen a fényt pislákoló ház melletti kútba. Ott aztán nagyot csobban. A nő visszahuppan a kocsiba.

- Mi történt drágám? – kérdi a férfi.

- Semmi drágám. Belém csapott egy villám.

- Ugyan kérlek, ne túlozz. Szerelmes lettél? Milyen aranyos metaforát alkalmaztál az imént. Én is szeretlek bügyüm!

Menthetetlenek a férfiak.

Lépdelnek a sárban. Átgázolnak a legelőn. Barbie divatos rózsaszín gumicsizmája térdig szaros lesz. Áznak, mivel az esernyőjüktől az imént szabadította meg őket a balsors. A fickó szemüvege már nem funcionál, mert olyan vizes, hogy nem lehet kilátni rajta – ha meg leveszi, csak vakoskodik és hunyorog. A nő emiatt gyakran nevet rajta, csak most nincs kedve röhögni. Az imént majdnem beléhatolt több ezer volt jó hatással volt ugyan kedélyére, de az eső a haját az ázott kutyaszőrhöz teszi hasonlatossá. Mialatt a kinézete miatt szomorkodik, a házhoz érnek, amelyik világlik. Egy kis ablakocskából jön ki a sárgás lámpafény. Amúgy a ház romos, kilátszanak a csupasz vályogtéglák. És büdös is van.

- Bekopogok az ajtón?

- Kopogsz.

Mire a férfi az ökölbütykeit az ajtóhoz érintené, kinyílik. Kitárul. Nyikorogva. Rozogva. Majdnem összedől a ház. Maga alá temeti őket a sötét ami kiárad.

- Ijesztő ez nyuszikám?

- Neked lehet hogy az, én nem félek.

- Akkor tessék csak kérlek, menj előre.

A férfi a nő háta mögé bújva leskelődik. Hosszú, mélybe vezető lépcsősor. Mellette egy asztalon lámpácska, a sarokban pórázon amputált lábú kutya alszik. Felkapja a fejét a látogatókra, kicsit nézi őket, a nő sikolt, megijed. A kutya „haggyjálmár ennyire ronda nem vagyok” pillantással felhúzza a bal szemöldökét, majd fejét a mellső mancsára hajtja, és tovább alszik.

- Kincsem, mütyürkém, ez csak egy kutya! Látod, meg is lehet simogatni.

- Hozzá ne érj, hozzá ne érj! Megtiltom, hogy megérintsd!

A fickó lefagy. Meg se mozdul. Szemével a nőre, meg az asztalra néz. Észreveszi, hogy egy kis táblácska van a lámpa mellé a falra akasztva: Vidd magaddal mert kiment a pokolban az áram.

- Nézd cucika! Itt is ilyen metaforás hangulatban voltak! Pokoli mélyen lehet ez a pince.

Barbie a fejét fogja a kutyától, meg Ken szóvicceitől. Megfogja a lámpát, és óvatosan kikerülve a kutyát – átemeli fölötte a lábait, ezzel némi tehénszart csorgatva az amputált testre – lépdel a lépcsőkön lefelé. Mikor már nem láthatja a nő, a fickó megsimogatja a kutyust. A keze tehénszaros lesz, a vizes nadrágjába törli. A kutya boldogan szuszog, és kicsit liheg is. Örül a testét érő kis ingernek, mely a nyakától a fenekéig kutya-lúdbőrzést okoz. Aztán Barbie után megy a lépcsőn.

Szólj hozzá!


2014.10.30. 10:49 Megyko

Velünk élő nyolcvanas évek

A netadó kapcsán megtapasztalhattuk a politikai hazugságok élő formáit. Azt mondták, MSZP szervezte tömegek masíroztak agyatlan walking dead zombiként a szabadsághídon. A Jobbik azt mondta, hogy pszeudo-liberál-bolsevik zsidó csőcselék, eu-hívő nemmagyarok felvonulása volt ez. Tessék nyugodtan kuruc.infot is olvasni, tanulságos. Ismerősi körünkből is megszólaltak a nagyon okosak, akiknek semmi sem számít, csak hogy véleményük a legegyedibb legyen, tehát senkiével sem azonos. Ez a divat-vélemény "agyatlan libsi tömegnek" bélyegzi azokat, akik elképzelhető, hogy az első olyan tüntetést csinálták meg az én generációm életében (90-es években születettek) amivel legalább egy picit is azonosulni lehet. A másik, hogy a politikához, és alle zusammen mindenhez nagyon értő kortársaim a politikafejtő játékban átlagosan így teljesítenek:

10405307_4893636156014_225254741551656941_n.jpg

Természetesen nem vitathatom el a jobboldali beállítottságú szülőket a háttérből, de azért ez még így is igencsak kevés. Aki szerint ez az ncore-ról szól, kérem menjen vissza a marketing irodába, mert lejárt az ebédidő; vagy majszolgassa a májkrémes szendvicset az andragógia-órán. Finom.

A többieknek, akik ennél azért mélyebben érzékelik a fidesznyik problémákat, talán van mondanivalóm. Abba érdemes némiképpen belegondolni, hogy milyen szépen, fokozatosan tolták idáig a társadalmi ingerküszöböt a narancsos fiúk. Szépen, ahogy a nagykönyvben meg van írva: magánnyugdíj-lenyúlás = biztonságba helyezés. Felsőoktatási forráskivonás = aki tanulni akar, fizessen. Mondjuk a röghöz kötés régi történet, de két évvel ezelőtt hasonló novemberi-decemberi hidegben vacogtak a deikvensek a belvárosban. Na, azzal nem lehetett ennyire azonosulni, mert agyatlanabb, gyermetegebb volt az egész megmozdulás.

Szoktattak minket fideszék, aztán vagy a választástól megrészegülten, vagy egy netszolgáltató béna kormányzati tippjének következtében, vagy a kitiltási ügy eltussolására megmaradt B tervként bután bedobták a Netadót.

      Fiúk! MI lett veletek?

És azóta szenved a kormányzati kommunikáció. Ide-oda mondanak, feketét-fehéret, zöldséget, tücsköt. Bogarat. Persze a párthű elvtársak (merthogy e nemzeti vezérelv megköveteli) amilyen a Bencsik András (alias J. T. Chipendale - érdömös rákeresni) is azonnal kiálltak a porta végibe, hogy felkészítsék a Birkamenetet az indulásra. Jut eszembe echo.tv-t is nézzetek, nem kell félnetek jó lesz. A másik nagy magyar Bayer Zsolt és tsai. ideológiai agymenései szintén zseniálisak, a conteo-rajongók a paranoia legmélyebb bugyraiban merítkezhetnek meg ha odakapcsolnak.

De térjünk vissza Bencsikre. Ezt mondta a tüntetés kapcsán:

"Ami Magyarországot illeti: az Orbán-kormányt a történelmi jelentőségű társadalmi beágyazottsága miatt sem most, sem később nem lehet leváltani."

Történelmi jelentőségű társadalmi beágyazottság. Aha. Pofa az van. Mondjuk kell is, azért Rogánnal meg Szijjártóval (Deutsch-ról nem is beszélve) nem egyszerű tartani a turha-tempót.

Ez az ember azt mondja, hogy itten most a Jóisten Akaratából a történelmi szükség ideológiailag felkeni a Fideszt arra, hogy kormányozzék. Agyrém. Elborult társaság. Ilyen lehetett a nyolcvanas évek. Sőt, ahogy elmesélték sokan, ahogy leírták sokan, ahogy olvastuk sok helyen, ilyen is volt.

Sokféle megfejtés érkezett a Fidesz cselekedeteire, mondok én egy jóval egyszerűbbet. Szerintem ezek bolondok. Pszichopatológiailag talán egészségesek, de azért nézze meg egy pszichológus, hogy miket beszélnek. A nyolcvanas évek rendszerváltó hangulatában annyira felhevültek a fiúk, hogy megfőtt az agyuk. Aki meg még sehol nem volt akkor (lásd: Szijjártó) az pedig egy olcsóbb verziós utánzatként lohol a focicsapat nyomában.

Heller Ágnes azt mondta az ATV-ben (Kálmán Olgával az élen szintén tanulságos) hogy itten össznépi figyelemelterelés folyik, és a Fidesz csak annyit akar, hogy mindenki belezöldüljön a politikába, és senkit se érdekeljen az egész. Jó elgondolás, bár szerintem ezek a fiúk annyira élvezik a saját - egyébként torz - játékukat, hogy inkább jártatják a szájukat, és népimádatot körítenek maguk köré, minthogy csöndesen sumákoljanak.

Ez a nyolcvanas évek. Vannak elvtársak, akik szakértelemtől függetlenül (Matolcsy) pénzügyminiszternek és MNB elnöknek egyformán jók, kész fiatal külügyminiszter-zsenik (le se írom ki) akik generatív államigazgatási tudásukról számot adva bármilyen pozícióban "helyt állnak". Mert hűségesek. Ez a fontos. Hűség az eszméhez, hűség a párthoz. Ein volk, ein reich, ein führer. Ha már a pártfőtitkárság sikerült is, kormányzóságig csak nem jut Orbán. Mondjuk még néhány jó köztársasági elnöki éve azért csak lehet.

Ez a velünk élő nyolcvanas évek: pszeudo-szocializmus. Néhány bolond annyira egyedi módon akarta a rendszerváltás után irányba állítani az országot, hogy egyedüliként a vak hűség értékét sikerült a szakértői kormányzás, a határon túli magyarokkal való szolidaritás, és az ország EU-n belüli gazdasági szerepének kivívása helyébe állítani. És akkor még a "keleti nyitásról" nem is szóltunk.

     Gratu fiúk!

(Tüntetni nem megyek, mert minden elvemmel ellentmond tömegrendezvényeken masírozni és ordibálni, ellenben ezzel a poszttal is támogatok minden megmozdulást, amely ez ellen a torz és igazságtalan rendszer ellen irányul)

Szólj hozzá!

Címkék: publicisztika


süti beállítások módosítása